Csendes válságok. Margit Kaffka
és visszaverte a maga égő, követelő, beteg erejű tekintetével a leány. Elérte, amit kívánt. A pillantásuk valóban összetűzött, egymásba rebbent, mint két feszülő, sarki delejáram, és a férfi fel sem rezzenve még, oldalt fordította a fejét. Ámulat, zavar és nyugtalanság rezgett át az arcán – egy darabig tűnődve a földre nézett, aztán megint arra a különös, meztelen arcú rövid hajú némberre, aki a közelébe merészkedett. Ah – ez nem volt káprázat. Marianne látta, amint a mozdulatlan arc halványabbra válik, a remegését megláthatta, érezte az áramot, amely végigpezsdült az idegen, csodálatos férfi valóján, érezte az éteri egyesülés gyönyörű teljességét, és lelkében az asszony részeg démona felujjongott.
– A kisasszony még csak egyszer látta? – kérdezte Háni, gazdasszony.
– Itt vannak már egy hete – de tegnap tisztábban hallatszott el a muzsikájuk szava idáig. Esőt jelent. – Ó, ezek ott mindennap kétszer csinálnak mindenféle ördöngösségeket, és ha elvégezték, henyélnek, veszekednek, szabad tűzön főznek maguknak a sátor előtt. A minap elkérték a konyháról az elefánt maradék rizskásáját, úgy, vízbe főve. De a legfőbb emberüket, aki selyemruhában jár, kiszolgálják, és azt mondják felőle: szent.
– Aha – az algíri dervisek – jutott eszébe az igazgatónak. – Még nem láttam a dolgukat, egy katonaorvos magyarázgatta itt a minap. A templomuk építési költségét táncolják össze Európában. Ide Berlin, Párizs után jöttek, de nem sokra mennek szegények. Az újságokkal rossz lábon állok, és miattam most őket sem reklámozzák – de hát, megmondtam.
Háni uzsonnához készített a teraszon, és Marianne a lesüllyedő nap felé fordult heverőszékével. Visszaemlékezett a dervisek táncára – nem, nem volt ott azóta; a nehéz illatú, verítékes testekre, vastag inú, bestiális arcokra, korbácsütések vörös sávjaira, és látta a kidülledt szemek borzasztó és szánalmas tekintetét. És gondolkodott felőlük. – A csoda ez – mondotta önmagának, és megértette Galilea népének egykedvű közönyét a kinyilatkoztatás e módjával szemben. És megértette, mint lesz a bamba és tehetetlen anyag vakon eszközévé valami légies és rejtett hatalomnak, mely oly megfoghatatlan erejű, mint a kiterjedés nélküli sugár, mint a pillantások mélye vagy a zene hullámkövei, a valódi csodák. – Így gondolkodott, mert okos és világosfejű volt e percben a leány, képzett és finom nyugati agya sorakoztatott és boncolt – ó, mindig félnie kellett önmagától, a benne szunnyadó csodás zűrzavarok dacos lázadásától —, valahányszor ilyen tiszta és éles logikával törpítette valósággá misztériózus álmait. – Valóban – tegnap reggel a szemébe nézett egy egzotikus varázslónak, és e pillantás bűnében annyi gyilkos feszültség feloldódott – oly nyugodtan gyönyörködött a nyugtalanságban, melyet, jól tudta, ez ismeretlen és izgató lélekben ő idézett elő. De meddig tart ez?
– Sápadt vagy megint, és egyre gondolkodol. Talán még sincs ez jól így – a pianínódat – talán elhozathatnád!
– Nem, bácsi – mondta a leány —, már alig gondolok rá. – És igazat szólott.
A terasz körül fiatal égerfák bólintották meg a lombjukat, és összerázkódtak a sötét hedera-levelek. A kert néhány látogatója gyorsult léptekkel igyekezett a széles úton, mely a majomház előtt vezetett el – és egy perc múlva idáig ért néhány kósza, jajgató hangfoszlány. A dervisek tánczenéje volt. Most játszott vele a szél, megtörte, ellágyította, összekeverte – csaknem földöntúli volt néha, és talán csak a leány egyedül hallotta meg. – Eszébe jutott egy fiatal tanárja, a Chopin-játékos, aki szerette őt. Szerelem! Milyen gyermekien áttetszőek és lengén szomorúak voltak azok a régi melódiák, a Chopin gyöngéd mélysége ez álombontó, démoni zsolozsmák jajongásához, melyekből hanyatló fajták fáradtsága, elvirult, ősi kultúrák csillogó salakja, hervadt mákvirágok utolsó, leggyilkosabb lehelete szállott feléje Nyugat szűzének, aki – hajh, mennyivel gyorsabban, az utódok mily rövid során, milyen lejtős rohamossággal jutott el odáig, hogy mindezek megértője és ismerője lehessen.
Felállott, összefogta omlós, fehér pongyolája bő redőit, kendőt dobott a vállára, sietve köszönt, és megindult a kert mélyére vezető úton.
– Olyan furcsa nekem néha a kisasszony, olyan félős! – mondta a vén cseléd, amíg utánanézett.
– Nem kell háborgatni – talán a feje fáj. Ha sétál egyet, elmúlik.
– Csak valami kárt ne tegyen magában egyszer – mint az apja.
Nem a mutatványok térsége felé haladt – nem akarta, nem ott akarta látni az idegent. Valami eszelős makacssággal érezte, várta, hogy egyszer el fog jönni hozzá egyik mámoros tavaszi alkonyaton egészen egyedül. Erre a gondolatra összeszorította a fogait, és úgy szívta be mélyen a fiatal hárslombok nyers illatát. Érezni vélte a remegést, amely a férfi valóját megrázta, amikor orvul és idegen, babonás asszonyi hatalmával a szemébe nézett – látta őt fátyolos, zavart szemekkel megtántorodni és reszketve visszahúzódni az odvába —, érezte, tudta, hogy ő az erősebb.
A jegesmedvék ketrece előtt megállt, és hosszasan elnézte a gyönyörű fehér párt. A hímet, amint megtörve gunnyaszt a barlang szájánál, és megzavart beteg állatlelke tompán szenved e langyosan petyhüdt világ kényszerétől. És ezalatt a nősténye lihegve jár-kel a rácsfal hosszában, szédülten a saját mozdulatai ritmusától – a sarokhoz ér, megcsóválja a fehér, puha szőrű fejét egyszer, és az ellenkező irányba visszalendül. Marianne egyszerre beteges gyors átmenettel végtelen, szívet facsaró lehangoltságot érzett. A halálos tragikumot látta ebben a fáradhatatlanságban, amivel az állat végzi és újrakezdi az örök egyforma, három lépésnyi utat, örökké céltalanul és eredménytelenül, de olyan végzetes komolysággal, mintha valami céltudatos, nagy ösztön parancsát teljesítené. Valahol messze, a fehér és üde hazai világban, valahány generációval régebben, most feszülő, rugalmas inakkal virgonc, tengeri kutyákra vadászott a hím, amíg a nőre – hajh – most van ama hónap elközeledőben, amikor a szerelem teljességében megáldva feküszik bele egy jeges gödörbe, amit forró leheletével mélyít és mohával bélel – aztán betemetteti magát hulló hóval, és a szent gyötrelmek e rejtekéből csak fiataljaival kerül elő megint.
Конец ознакомительного фрагмента.
Текст предоставлен ООО «ЛитРес».
Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.
Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.