Csendes válságok. Margit Kaffka
egész emberek? Én néha megszázszorozva is érzem önmagamat. Mi közünk a fényhez? Amiért idegen és közömbös emberek beszélnek felőle nekünk? Kicsodák neked azok? Mi önmagunkért vagyunk és ketten vagyunk.
– Ez a világ az ő világuk – felelte az asszony tompán —, és mi egy lépést sem tehetünk benne.
A mester a keze után nyúlt, s az önámító bizalom e percében keményen, remegéstelenül tartotta fogva, mint egy magabízó, fölényes, erős férfi az asszonya kezét.
– Érts meg egyszer, Éva! Lásd, nem szabad, nem szabadna megalázkodni azért. És lemondanunk. Az élet a mienk is, éppúgy, mint azoké. Én így születtem, és otthon neveltek, az apám katona volt, és nem tanított meghunyászkodásra. Én tudok olyat, amire más ember nem képes; az elragadtatás tapsait sokszor hallottam már, de érzem, hogy a zene igazi mámorát csak én ismerhetem, nem ők. Csak én meg te! Egyedül vagyunk! Mi volna, ha kézen fognálak, és elvinnélek innét, e dohos szobából, ringó hajókon és kattogó vonatokon. Muzsikálnánk. Illatos virágesőt szórnának reánk, és hallanók a tapsokat. Éva, ha hallanád egyszer a tapsokat!
Elhallgatott. Az asszony szava komoran, gyászos józansággal kongott a csendbe.
– Ha most arra kérnélek, vigyél ki a levegőre, az erkélyre egy kicsit, megzavarodnál, ugye? Mert nem tudod, bealkonyult-e már vagy napvilág van-e az utcákon; nem tudod, hány ember nézhet durva kacagással miránk, amikor átölelsz. Nem tudod, hányan láthatnak most, ebben a percben is.
Ideges, eszelős rémülettel bontakozott ki a karjaiból. A férfi még csillapítani próbálta:
– Éva, add a kezed, mindenem vagy. A szerelmünktől félsz, tudom, itt ebben az idegen házban. Bűnnek érzed talán, Éva! Azért jöjj velem; jönnöd kell! Hisz én sem így akarom! Nem ezt akarom csupán. Az életedet, a sorsodat, mindent ide kell adnod nekem. Velem jössz! Sajnálsz itt hagyni valamit?
Megdöbbent. Az asszony kacagását hallotta röviden, gyötrelmes, hisztériás lihegéssel.
– Igen, igen! Menni, menekülni innét. A lépcsőn, ugyebár a lépcsőn le tudsz menni magad? És odalenn a kapuban az öreg szolgád vár reád, kocsiba ül veled, és a lakásodra hajtat. Nem félsz, hogy egyszer rászed, és másfele visz, valami idegen, gonosz és félelmetes helyre? Egyszer álmomban jártam valami borzasztó, idegen szobában, egyedül voltam, és kerestem önmagamat. Mondd, mondd, nem félsz néha?
Oly különös volt a hangja, zizegő és szakadozott, mint a lázbetegé. A remegése a férfira is átragadt; alig bírt szabadulni tőle:
– Éva – az istenért —, nyugodj meg!
Feléje nyúlt megint, ám abban a pillanatban a karjai közt érezte az asszonyt. Heves, meg-megcsukló, de azért könnyítő nagy zokogással vetette oda magát, a keble zihált, és szegény, kialudt szeméből patakzott a könny. A férfi ölében érezte az illatos és gyöngéd alakot, mint egy finom, törékeny virágot, az eleven, remegő szájat érezte, és a zilált, selymes hajpihék az arcához értek. És ő az életet érezte az ölelés erejében, a saját lénye teljességét, a megsokszorozott, igazi, diadalmas életet.
– Jer – súgta a sötétbe rekedten, fenyegetőn. – Nyomorékok vagyunk és kivetett koldusok. De ketten vagyunk. Az enyém vagy!… És a gondolattalanság ilyen perceit keresték, hajszolták ezentúl. Mintha dacos erőszakkal menekülnének a saját józanságuktól, mintha be akarnák fogni szemüket a mélység fölött, hogy ne lássák a szakadékait. Vak túlzással, amely idegen volt a lényüktől, kényszerítették bele magukat a mámor önfeledtségeibe, a fáradtságig, a halálos, rettenetes lehangoltságig.
Így tartott ez heteken át.
És eljött a legutolsó nap, az elhatározás napja és a cselekvésé, a fordulat estéje, amely korcs életüket a jövő felé, a szabadság illatos levegője, a boldogság kuszált, zavaros álomképei felé terelte volna. Éva egyedül volt, és beteg volt ezen a napon.
Nem érzett fájdalmat egy tagjában sem, de valami rettenetesen nehéz, tompa kábultságot az egész testén. Csak az agya élt, vergődött, zakatolt egyre, és borzalmasan konok, mániákus körforgással, mint a taposó malom kerekén, folyton visszatérő, ütemes rendben sorakoztak a kicsi, egyhangú kényszergondolatok. Együgyűek, jelentéktelenek, mindig ugyanazok.
Csodálatos volt ez. A tudata mintha kettéoszolt volna, és az egyik fél rémülten figyelte önmagát. Érezte, igen, az idegek túlfeszítettsége okozza mindezt. A megtámadott, túl finom asszonyi idegek; a közelmúlt betegségeitől elgyöngült szervezet megerőltetései; a lázak okozzák, a zokogás, a tépelődés, a csókok izgalma. Menekülni próbált ez állapotból, és reszketve ment a szekrények felé, ahol a csillapító cseppeket tartotta. Ujjával megpróbálta az üveget – üres volt.
Üres volt. És neuraszténiás félöntudata valami kimondhatatlan borzalommal telt meg emiatt. Mintha valami titokzatos és rettenetes hatalom ujjmutatása lett volna. Ah, semmiség! – akarta mondani önmagának az utolsó ép gondolat erőfeszítésével. – Semmiség, csöngetnem kell a cselédnek, és elküldeni az orvosságért! De már nem sikerült megrögzítenie ezt a gondolatsort. A cseléd? Nem, nem, az rettenetes volna! Hisz itt sötétség van – ó —, ki tudja, mi van itt körülötte, talán fenyegető, vicsorgó rémek, talán senki. És ez a legszörnyűbb! De ha bejönne a cseléd vagy másvalaki, az a háta mögé kerülve megölné őt. Kővé meredten állt a szoba közepén, és a halántékán sűrű cseppekben gyöngyözött a veríték.
És valahonnét – fenyegető messzeségből – vagy a bensejéből – lassan törtettek elő az iszonyat, az önkívület üldöző képei. Ki vagyok én? – kérdezte magától. Sötét és félelmes helyen állt egyedül, nedves falakon tapogatott át vakon, és keze bútorokra akadt, amelyek valami rettenetes, gonosz célzattal tolakodtak eléje. Valahonnét emlékezett rájuk, és azért félt tőlük. És eszeveszett lihegéssel keresett valamit, ami önmagához, a való élet formáihoz vezetné vissza. Fulladozott, erőlködött, látni akart. És akkor, egyszerre felszakadt a sötétség. Látott. Egy idegen szobában találta magát, ahol megfordult már valamikor. Régi, gonosz és különös volt ez a szoba, fekete, fiókos szekrény tetején, mint valami koporsón, két gyertya égett; és gyűlölködő, zárkózott, félelmes volt itt minden. A csúnya, vén zsöllyék, mint guggoló boszorkányok ültek körben, és előttük szélesen terpeszkedett a rideg, kékcsíkos kerevet. És mindjárt, valamennyien rárontanak, és megfojtják őt.
Menekülni!
A vak rémület ösztönével rohant az ablak felé; és kihajolt rajta. Hűs, esős augusztus végi este levegője érte az arcát, a homlokát, és egy kicsiny percre az öntudat enyhe világossága derengett át szegény; beteg agyán. Egy percre nem látta a rettenetes képeket, semmit sem látott, és valami – egy kicsikét – eszébe jutott. Igen, igen! Ez itt a ház, a Duna-parton, ez a harmadik emelet. És odalenn az utcán valaki őrá vár. A mély csendben tompa, öreges lépések toppantak a kövezeten, s a fordulónál halkan fütyörészett valaki. – Igen, igen! – az öreg szolga; az ő szolgája, akit szeret. A vasúthoz fogja vezetni, az impresszárió már tudja. Csak semmi feltűnés! Ringó hajókon mennek majd és robogó vonatokon, zúgó tapsot hall viharzani, és virágok hullnak rá. És csókok hullnak – ó, égő, hajszoló, fárasztó csókok. Mindegy – menni kell. Ott lenn a szolga vár, és kocsiba ülteti őt, minden el van rendezve! De hátha elviszi valami ismeretlen, borzasztó helyre? Elviszi…
Megint megszállta a rémület, és valami iszonyú, vak kényszer. Hogy mennie kell, kell mégis! A végzet, igen! Várják. Ám a lépcsőkön egyedül kell lejutnia.
Megfordult, kirohant, a téboly erejével szakította fel a lakás külső ajtaját. Odakinn a lépcsőházban megállt, a korláthoz dőlt és