Csendes válságok. Margit Kaffka
ujjait a billentyűkön, és ahogy húrjaik közt még egyszer átsiklott, végigvergődött és elfulladt a nagy melódia; ahogy megrázta, mint a forróláz a remek zeneszerszám ébenfa testét – ó, ez már nem a virtuozitás volt. Valami más, valami ritka – érzékelése egy eleven és viharzó álomnak, mely száz évnél is régebben öltözött hangokká ama komor és félelmes költőagyban, hogy bomlás felé igézze életre hívóját. A halhatatlan szerző ihlete lebegett itt a fülledt és profán terem freskói alatt, azzal az isteni félkuszáltsággal, melynél összeomlanak a lét forrásai; és utána jő a semmi. Az utolsó szonáta volt ez; és a játékos ujjakban csak lenézett ürüggyé vált minden tudás és mesteriség. De kisírt alóluk az elemi erejű gondolat vergődése a formák kényszerzubbonya alatt.
Aki játszott, egy leány volt – fiatal leány. Az arca keskeny, csaknem fakó színű, mint az asszír edények agyagreliefjei, de formában is éppolyan nemes; a szeme apátcsillogású és mély a pillák sötéten gyűrűs foltjai alatt; válláig ér a haja, és fekete selyemszalag fogja össze lazán a nyakszirtje körül – ejh, mit jelent mindez! Játszott – és az alakja minden rezdülése egy volt ama hatalmas és rettenetes zenével, minden idegszála a zengő húrok életét látszott élni. És csak ma volt a növendéksorból kikerülő.
A két halványsárga, kuszáltan erezett leánykéz halálos zsibbadtan hullt le a fehér csontlapokról; és a vizsgázóteremben csend volt egy percig. A levegőben megcsatázott gyorsan az ámulat töprengése, a meglepődés zavart öröme, a felsziszegő irigység – aztán valaki halkan összeverte a tenyerét, valahol a tizedik sorban. Vidéki zeneiskola igazgatója volt, új nőtanárt jött szerződtetni az akadémiai vizsgájáról. Utána dübörögve harsant fel a tetszészaj a padok sarán, elzúgott meg újra támadt – halk, fojtott szavak röpködtek magasztalóan —, elöl, a tanárok soraiban valamelyik egy kicsit sápadtan hajtotta meg a fejét; egy külföldinek látszó, nagyon előkelően öltözött idegen, akit senki se ismert itt, gyorsan kikapcsolta a zsebkönyvét, és jegyezni kezdett; – a siker – itt még senki se emlékezett ilyen sikerre.
A leány fel akart emelkedni, hogy megköszönje – de ólomnehéznek érezte a két vállát, a fejét —, zúgást hallott, a nyaka mereven hátraszegült, és nem volt semmi gondolata. Egy növendéktársa gyorsan a zongorához lépett, és megérintette a vállát, de abban a percben két karjába kellett fognia az aláhanyatló fejét, és reszkető ajakszélekkel szólt hátra
– Vizet, kérem – és a szolgákat —, hiszen elájult!
Tíz perc alatt le volt küzdve a kicsiny baleset zavara, a pódiumon új kandidátus ült, és titkos szorongások gyerekes izgalmától vibrált megint a levegő. A kicsi irodaszobában pedig töprengve igyekezett felismerni a tapéták cifráit, a percek összefüggését a leány. Belefáradt, összezavarodott, zagyva ütemek lüktettek a feje körül, nyúlánk testén ideges lökések rándultak át a lábujja hegyéig, a pillái egyre csak ólmosan legördültek. Az intézet orvosát künn az ajtó előtt várta meg a külföldi műbarát, nyitott zsebkönyvével.
– Nos, doktor – mi van? – Pardon – a nevem…! Csak lámpaláz volt, ugye, a hőség vagy apró, fiatalleányos dolgok? Csak nem komoly a baj?
– Ahogy vesszük! Rokona a kisasszonynak, ugye?
– Ma láttam először a vizsgán, de érdekel – az ő jövője miatt; a tehetsége…
– Kár! Szeretném, ha közelije volna! Úgy hallottam, egészen árva, és nemigen vannak rokonai; ilyesmit pedig nehéz a betegnek magának megmondani. Ha ez a leány egy éven – egyelőre egy éven belül foglalkozni fog a zenével, tébolydába kerül. Már régebben figyelmeztettem. A baja – fáradt idegek, túlcsigázottság; mondjuk, hisztéria – mert ez a legkevésbé definiálható —, de a vége egy. Menjen férjhez, falura – valami ispánhoz, vagy szanatóriumba menjen. Magamat ajánlom!
Az idegen feltolta a pápaszemét, fejét csóválta, és kihúzta a kis könyvéből az imént beírtakat. Aztán visszament ő is a terembe.
A Balogh Marianne életében így múlt el a nap, amely terhelve volt egy vajúdó, nagyálmú ifjú múlt reményeivel, az uzsorás jövendő minden tartozásával – amely jövőt, egzisztenciát, sikert és haj, művészetet – dicsőséget volt adni köteles.
Egy rokona volt azért mégis. Öreg ember, furcsa ember, magányosan élő, tarka és idegen állatfoglyok között, az állatok kertjében, mert hivatalos őre és intézője is volt e helynek. Üresen kongó szép villa egy zugában lakott, öreg asszonycseléd gondoskodott róla, és ő könyvet írt, tudósat, sok köteteset a ketrecek lakóiról. Megértette és szerette őket, lehet, hogy a nyelvükön is tudott, órákig is elálldogált egy-egy zárka előtt, és a bontakozó lélek villanását leste e fényes és szomorú szemek tekintetében. Marianne az unokahúga volt, és az agg ember csendes szeretettel emlékezett meg róla minden üresen maradt órájában; sőt néhanapján segítve és gondoskodva nyúlt bele az életébe is. Szanatóriumba nem volt módjában menni, ide, hozzá jött most a leány, és itt szűkszavú jósággal fogadták.
– Beteg vagy – mondta neki a tudós —, a magad ifjúságának a betege, amit csenevésszé érleltek. A muzsika tette – hagyján – apádnál egyebek voltak —, de te még fiatal vagy. Akarj egészséges lenni, és meglátod, sikerül. Nem szereted az állatokat? Élj tetszésed szerint nálunk. Háni, a famulusom, jó asszony, és engem nem fogsz megzavarni semmiben.
Ennél hosszabb beszédet sohasem is rögtönzött neki az öreg tudós. A leány mosolygott, bólintott fáradtan, és a terasz korlátjára hajolva körülnézett e helyen. Szép hely volt. A kései tavasz mámoros alkonyata szállt le a kertre, és körül már tömött lombok sötétjében tűntek el a széles, porondos, fehér utak. Nagy messziről, mint bágyadtan vibráló sok ezer fénypontot, sejteni lehetett a várost, a lét sűrű, titokzatos, éjszakai özönlését odakünn, de az óriás falak övén belül már minden pihent, meg nem zavarva a messziről zümmögő álomhangok neszétől. A leány félkarjával átölelte az egyik oszlop derekát, hozzásimult, és behunyta a szemét.
– Álmos vagy, és jó jel – mondta az öreg úr —, eredj, feküdj le, fiam!
– Meg kell számolni a szobasarkokat; ügyel-e, hogy mit álmodik! – biztatta a vén cseléd, és gyertyát gyújtott a vendégnek szánt szobában.
És így; – levetkőzött és felöltözött, meg járt-kelt a furcsa házban napokon át. Néha csaknem egészen nyugodt volt – könyvet vett a kezébe, és egy sarokba ült vele, de nem olvasott. Hinni tudta ilyenkor, hogy csak fáradt. Az utolsó hetek végletekig feszített idegmunkája, a tikkadt, lobogó dallamok holtra hajszolták; de itt most csend van, ide nem hallatszik semmi az élet vad melódiáiból – csend, könnyű porcelánfehér, mint az áttetsző, halvány muszlinfüggönyök szövete —, és amíg nézte a bő, puha redőiket, mintha közömbös, fehér egykedvűségbe merült volna az önmagán való szorongása. Aztán egyszerre más lett minden. Bíboros vérhullám szaladt föl a homlokáig, fölvetette a fejét, mert jól ismert dallamok viharzottak el a lelkén, zagyván, szakadozottan, és az ujjai görcsös, öntudatlan remegéssel keresték a kifejezést. Szörnyűség – az egész házban egyetlen zengő húr nincs sehol —, úgy érezte, hogy így, éppen így kell megőrülnie. Felugrott, átfutott néhány üres szobát, és egy morfiumfecskendőre gondolt égető vággyal. Ha az volna itt legalább – ilyenkor —, hogy aludni lehetne, aludni. És egy-egy ijesztően józan percben megrohanta a hétköznapok gondja is, egy félbemaradt élet borzasztó súlyát érezte, függő helyzetét, a jövő, a kenyértervek, mindenek elvesztését. Szinte jólesett, amikor vérig hajszolt aggyal, halálos fáradtan nem tudott tovább gondolkodni.
Egyik éjszakán mégis elaludt. Nem mély, de lágy és tartós, üdítő szendergés borult rá, habár