Színek és évek. Margit Kaffka
fakult bársonyát; kik ültek a magos cifrájú székeken és a keshedt, vén ottománon. Ez a szoba pedig minden időben a Zimán-féle gyerekek otthona volt, és vagy húsz évvel mielőttünk Klári mama éppígy aludt itt a három testvérével, éppúgy rosszalkodtak, és ő is térdepelt kukoricán, mikor egyszer szurkot tapasztott a Marika húga varkocsa alá, mert doktorozást játsztak, és ő sokszor látta, hogy grószi piócát rak fel a beteg parasztoknak. Így, régi holmik, emlékek, adomák, hogy összetapasztják a családot – mennyire megéreztetik, hogy csak folytatói vagyunk az előttünk élt életeknek; és mindez valami nagy biztosságot jelent: ahogy ők, mi is csak megleszünk!… Most megint az én három leányomra gondolok. Azok lába alól kihúzódott ez már; valahogy nagyon is hirtelen változott meg most a világ.
Vajon Klári mama is érzett tizennégy éves korában ilyen megzavaró, idegenszerű nyughatatlanságokat? – gondoltam akkor. – Sőt grószi is, a szigorú és komoly nagyasszony, ő is elpirult-e a halántékáig egy-egy furcsa gondolatra, és szégyellte magát néha a sötétben? Előrehajolva ültem akkor az ágyban, a vánkosaimra könyökölve, és néztem, hogy önti el a kert holdfénye kékes derengéssel az alvó szobát. Odakinn a Hajdúsarkon tizenegy órát jelzett az éjjeliőr dallamos, rezgő sípszava.
A felső házban most zongora szól, csárdást táncolnak a nagy vizitszobában, s az anyám, gyönyörű, viruló asszonyanyám ott ragyogtatja nagy, teli szépségét. Nincs is más asszonynép körülte, csak Ilka néni s a két sovány, jókedvű Reviczky unokahúg; hanem férfi vendégek, négy-öt fiatalember is minden este, és mind mamát veszi körül, és lesi, kívánja; neki beszélnek és felé fordulnak minden mozdulatukkal. Milyen kedves ő mindegyikhez erőlködés nélküli, biztos, egyszerű módján. Hisz még mindig hét vármegye híres, legszebb asszonya! De vajon eljött-e ma Széchy, akit szeret? Utánanyúl-e a kezének békéltető, hanyag, nembánom-mozdulattal – megszokott biztos, gúnyos vagy alattomos vággyal – a zongora sarkán át, vagy az albumos asztalka felett; ahogy meglestem egyszer? És félrevonul-e vele mama a sarokdíványon, izgatott, heves, haragos suttogásra fojtott szemrehányással, türelmetlen szerelemmel?… Lám, ott a felnőttek külön, előttünk titkolt, igazi élete folyik; a szerelem, ez a legfontosabb dolog, mert erről beszél mindenki, felélénkülő arccal, mohón vagy kíváncsian. “Minket, gyerekeket kizárnak, és mellőznek mindenből a nagyok!” gondoltam lázadozva, és minden átmenet nélkül a dobostorta jutott eszembe s a málnafagylalt, amit ott körülhordanak, és mi abból se kapunk. Félig gyerek voltam még és félig leány.
– Sándorka! – szóltam át hirtelen a szemközti ágy felé, csak mert tele voltam belső zavarral, és szólnom kellett valakihez. – Sándorka, alszol?
– Nem! – hangzott váratlanul rögtön.
– Miért nem?
– Csak!
– Ne mafláskodj! Miért?
– Mikor imádkoztam este, ott, ahol ezt mondjuk: “Ott ül a mindenható Atyaúristen jobbja felől”, hát nagyon elfáradtam a térdeplésben, leereszkedtem, és sarkomon guggoltam. Most mindig arra kell gondolni, hogy ez az imádság érvénytelen.
– Ó, te buta! – mondtam hirtelen támadt, érthetetlen haraggal. Hogy lehet egy tizenkét éves fiú olyan ostoba!
– És nem csak ezért! – akadozott az öcsém félénken tovább. – De… szeretnék korán felébredni reggel. Mikor Zsuzsi a cipőkért jön.
– Mit akarsz?
– Magduska, ne mondd senkinek! Csabáék egy varjút fogtak ma Kallós Janival, ott van a borító alatt a színben, és annak holnap ki akarják szúrni a szemét. Én szeretném kiereszteni.
Megdöbbentem egy kicsit, és elgondolkoztam. A Csaba mély horkolása hallatszott.
– Jól van – mondtam később —, én felkeltelek korán, és segítek neked, de te meg vigyél fel engem a szénapadlásra, ahol a titkos szobátok van.
– Milyen szobánk?
– Ne tedd magad, te sunyi! Te is tudod, hol őrzitek a kulcsát. Ott van a mama ócska zongoratokja, abban rendeztétek be a szobátokat, és oda nem akartok lányt beengedni. Csak meg ne mondjam anyának, mit csináltok ott.
– Én nem pipáztam; nekem nem is adnak.
– Ugye, ugye, most elárultad. Dohánylevelet szívtok. Csak ne legyek én ott holnap, mindent megmondok!
– Jaj, ne! Magduska! Hisz én beengedlek.
– Hohó, nem addig a’! – ordított fel Csaba egy emberevő üvöltésével. – Áruló, cudarok, zsiványok. Te lyány! Te kíváncsi liba, szégyelld magad!
Nem ijedtem meg tőle. Kitört belőlem a rejtező feszültség: perc alatt végig elborított a düh forrósága.
– Csak neked álljon feljebb, te himpellér! Hallgatódzó, alvást tettető! Te híres gavallér; majd áthívom Kallós Ágnest, nézze, hogy páholják az úrfit.
– Páholnak ám téged, kisasszony, ha megmondom, amit tudok. Hogy miket beszélsz te Kallós Palival a méhesben, és hogy egyszer, mikor a tátott nyakú ujjas volt rajtad, kikapcsolta neked eggyel tovább, és te hagytad.
– Nem igaz! Csak azt mondta, hogy a meghalt nénjének rákja volt és… Te szemtelen, hazug! Kutya! Elhallgass!
– Pityereghetsz, áspiskígyó! – vigyorgott Csaba diadalmasan. – Phi!…
Nem tudtam, mit csinálok. Egy vas gyertyatartó akadt kezembe az asztalon, azt vágtam felé a homályban. A másik percben már megbántam, szerettem volna kérlelni, de éktelen, bömbölő sírásra tátotta a száját. Percek teltek, és szakadatlanul, bősz átengedéssel, megújuló erővel ordított tovább. A cseléd már felneszelt a szomszédos konyhán; valaki zörgette a kerti ház ajtaját.
– Nyissad, hé! Zsuzsi! Hisz azok ölik ott egymást!
Az anyánk volt. Szinte örültem már, hogy jön, s kikapok, és aztán rend lesz megint.
– Mit csináltatok? Mi baja ennek? Hisz véres!
Halálra ijedtem – szerettem volna odaszaladni, sírni, ezerszer megcsókolni; de tudtam, most már úgyis gonosz vagyok, és egy szó sem jött a torkomra.
– A gyertyatartót dobta rám, a vasat. Eltört a vállam – csupa vér!
– Ne bőgj! Hadd nézzem! Jaj, te istentelen, megállj csak! Te!
– Ő kezdte! – kiáltottam végre, sírásra fakadtam, reszketve. – Csúfolt, szidott. Mert egy madarat zárt be a színbe, és holnap ki akarja szúrni a szemeit. És mindennap szivaroznak a zongoratokban.
– Jézus Mária! Istentelenek! Gyújtogatók!
– Igen, és ő meg Palival bujkál a méhesben, és kikapcsolja a réklit a nyakán.
– Jaj, te alávaló! Mit csináljak veled, te? Hogy megvert engem az Isten! Na várj, hol az a sodrófa?…
Végigfutott a szobán, a küszöbig, ahol Zsuzsi támasztotta az ajtófélfát. Ott szótlanul állta az útját grószi. Éjjeli lámpás volt a kezében, de a fekete selyem paletó rékli végig begombolva rajta; halántékába simított fényes haján gondosan ült a gyöngyös csipke fejék. Felemelte a lámpát, és végignézett a szobán.
– Ilyen szerencsétlen vagyok! – kapkodott a fejéhez anyám. – Vérbe fagyva teszik egymást! Agyonverem ezt!
Fejvesztetten felém rohant, de grószi megfogta a kezét, és a székre ültette. – Jaj istenem! – mondta mama tehetetlenül, és a kezébe takarta arcát.
Grószi letette a lámpát a Csaba ágyára, aki elnémultan tűrte, hogy az ingét félrehúzza.
– Csak