Színek és évek. Margit Kaffka
a vad tevésvágy bennem, ez a bolond nagy akarat, amit a pokrócporolásba öltem?… Megvolt bennem a kívánság, hogy első, kitűnő és híres legyek, és hát mi egyébbel érhettem volna el ezt? Aztán meg a túlzott, nagy tisztaság valami úri, finom, kiváltságos színt adott az életünknek, a kis lakásom hangulatának, ahol új, megkímélt volt minden, és az elrendezéshez, díszítéshez természet adta tehetségem, ízlésem sem volt mindig. Ezzel is, ki tudja, nem mehettem volna-e valamire más téren?… Ej, ilyeneket a lányaim beszélnek! Ők már nem értik az én világom, a régi világ rendjét, az életemet. Ok már másfélék!…
– Te buszurkány, kis buszurkalányom! – mondta az anyósom kedves, idegenes kiejtésével. – Hiszen omlettet lehetne keverni a szobád földjén, olyan tiszta. Túlságba fárasztod magadat! Semmi, majd engedsz belőle, gyermekem, ha az apróságok jönnek.
Mosolygott és bólingatott, ha újságolták neki, micsoda nagy gazdasszonyhíre van már a húszesztendős menyének, hogy a városban máris tőlem szeretnek cselédet fogadni az asszonyok. Délutánonként, mikor ő meglátogatott, már én is kimosdózva, szép kis pongyolákban ültem vele szemben, a vizitszoba nippjei közt, az aranyos lábú, új divatú székeken, amik támláján selyembe szőtt, kövér amorettek trombitáltak felhők között. Láttam, hogy tetszett neki ez a kép, és úgy beleillett ő is a nagy makartvázák, virágkosarak, csipkés függöny, talpig tükör és kedvesen odadobott színes selyempárnák, terítők, apróságok közé. A kedves, kis francia asszony, vékony, sokgyűrűs, tubákos ujjaival, finom csipkegallérjával a suhogó fekete ruhán, gondosan hullámokba sütött szürke hajával a gyöngyös fejkötő alatt.
– Tudod-e, Jules, hiszed-e, ez a selyem még abból a végből való, amit az apám gyárából mentettünk Lyonból, a bukás idején. Ebből való volt az a ruha is, amiben először láttál Párizsban, a hotelier nagybácsimnál, bizony! Kétszer is kibéleltem, egy kis csipkét hozattam rá tavaly, a gyöngy is a régi mantillámról!
– Hát bizony, takarékoskodtunk mi mindig! – hagyta helyben az ura nem minden él nélkül, és az új pongyolámra nézett, amit igazán olcsó pénzből zseniáliskodtunk össze Hanikával itthon. Ilyenkor bántott és furdalt az igazságérzetem. Dehogy, dehogyis, akármilyen kitűnő régi moaréselyem se tarthat negyven esztendeig! Így el lehet ámítani ezt a szigorúskodó öregembert!
– A békesség – súgta a mama —, gyermekem, hát nem ez a fő, nem ez? Nem kell mindent szóvá tenni, kimagyarázni, komolyan venni! És formás kis kezét végighúzta a karomon pajtásosan, hamiskodón. A házasságban egy kis ravaszság a főtudomány. Elsiklani a dolgokon, kicsit nyájaskodni, aztán tehetsz, amit akarsz. Nem az a fő, hogy felül maradjunk a szóvitákban, hanem hogy belsőleg szabadok maradjunk, és simán éljünk. Azért férfi, hogy ámítsuk kicsit, szeretetből! Sejtik ők ezt, de kell nekik, meg is kívánhatnak tőlünk ennyi velüktörődést! Csak kedvesen, szépen mindig!
Mosolygott a kicsi dáma, és én gondoltam, igaza is van tán. De rólam lerítt a hazugság, esetlenül fordult volna ki a szájamon. Én csak az udvarlókkal, szerelmes játékban tudtam ravaszkodni kicsit, nem a mindennapos életben. Ez már sértett volna, nem is akartam! Pedig tán jó dolog az, nehéz és szükséges dolog, jóltevően, szépen, okosan hazudni. De megtanulni azt nem lehet.
Конец ознакомительного фрагмента.
Текст предоставлен ООО «ЛитРес».
Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.
Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.