Színek és évek. Margit Kaffka
volt egész életemen át ez a pár balgatag óra.
Háromkor – pedig javában állt még a bál – mama komolyan intett nekem, hogy hazamegyünk. Tabódy észrevette már a rosszallását.
A kijáratig kísért bennünket, ott kezet csókolt, és hosszan a szemembe nézett. Tudtam, ez a búcsúzás. Eddig volt. Vége.
A kocsinkba beült Telekdy is, és ő kísért haza…
Anyám gyertyát gyújtott, és papucsban, halkan, az ágyamhoz lépett vele.
– Nem alszol? Sírsz? Magda! Kedves kislyányom, na! Gyerekem!
Hevesen elfújtam az áruló gyertyát a kezében, és hirtelen, elszánt szorítással fontam a karom a nyaka köré. Nagyon ritka perc volt miköztünk az ilyen, tudtam, ez másnap eltitkolni való, soha fel nem emlegetni; a mi ridegségbe és köznapi kedélyességbe temetett, vérséges szeretetünk. Összeborultunk a sötétben, és sírtunk.
– Kedves jószágom, kis okosom, te, nézd csak! Ez nem lehet minálunk, ilyen dolog nem lehet! Bizonytalan hosszú nóta, és annyi minden jöhet közbe. Ezek vagyonos népek, biztos, hogy nehezen engednék! És ez csak olyan beszéd, fiam; szó, felcsapó láng, ez semmi se! Egy este. Holnap hazamegy, holnapután másnak mondja, ki tudja azt a harmadik megyéből? Ilyenféle minden leánynak van, de nem komoly dolog. Gyerek, mármost vége legyen, no!
Igen, igen! Milyen okosan beszélt most. És úgy, teljesen úgy, ahogy nagyanyám mondta neki ezelőtt néhány esztendővel. És igaza van, és az anyáknak mind igazuk van, tudtam én ezt. Sokkal is okosabb voltam, semhogy valami bolondot, lehetetlent képzeljek. Mondtam is zokogva: “Hiszen tudom én, tudom én! Hagyja el!” – Csak hát kisírtam egyszer magam.
– Mink máma tisztába jöttünk egymással – mondta később csendesebben. – Én nem is mondom, hogy nekem nem tetszenék Telekdy; valamivel öregebb is vagyok nála, és eszes ember, derék is. És férjhez kell ismét menni! Ma emlegette Vodicskát. Hogy mennyi harca volt temiattad a szüleivel – azt beszélte neki —, és hogy most már belenyugodtak… Hát így van ez… Csinos, kellemetes fiú az, szép jövője van. Bolondéria máma már a névvel törődni… Mostohaapa mellett nem volna jó tán neked sem; és a lányságból is elég ennyi! Idáig első voltál, ne várd be, míg lehanyatlik a napod. Ki tudja, jön-e jobb. Az ilyen mind csak véletlen!
Így beszélt, ilyen bölcsen, anyásan, igazán sokáig.
Másnap eljött Vodicska Jenő gálában, feketében, és megkérte tőle a kezem.
A vőlegényem volt az első férfi, aki szertartásosan, gyöngéden, komolyan megcsókolta az én leányos, gőgös szájamat.
8
– Magdi, szívecském, hát megint nem kapok rá semmi pillét?
– Jaj istenem, Jenő, most már meg a pille! Hát nincs azon elég? Nincs több föle a börvelyi asszony tejének!
– Kifuttattátok, lelkem!…
Ezt már fojtottan és kicsit határozatlanul mormogja; gyűrűs, fehér kezével lassan méricskélve a fehér tejet.
Hideg ragyogású, télies, reggeli napfény játszik, és villog a gyűrűjén, a merítőkanál ezüstnyelén, a csésze porcelános ajkán. A havas világ fehér derűje elönti a tiszta szagú, új ebédlőt; a nagy vaskályhában pattog és ropog a faláng, és az ajtó kerek szeméből melegpiros villanások vetődnek, és lobogva játszanak a pohárszék fényes, politúrozott oldalán.
Az uram most kelt fel; a bajusza még kikötve, haja a zugyboló mosdástól vizesen tapad a homlokához; jó szagú vizektől és szappantól friss az egész ember. De én láttam őt az imént, ahogy a tyúkszemét metélte, szétvetett lábakkal, föcskendve állt a mosdó előtt; ahogy körülményeskedőn ráspolyozta a körmeit, borszeszes kefével a selyem nyakkendőjét tisztogatta. És most elmegy innét mindjárt rendbe hozva, megreggelizve, kielégülten, mosolygósan; én pedig összeszedem utána a lomot, megvetem az ágyat, kihordom a tegnapi szennyes ruhát, eltörülöm a kávéscsészét, és mindjárt lótva-futva hozzálátok megint a cseléddel, hogy mire visszajön délben, itt rend legyen, csín, tisztaság, ebéd, meleg, minden. “Mit szól majd az úr?…” – mondogatjuk néha egymásnak. A cseléd meg én! Istenem – bolond az élet! Esztendővel ezelőtt a báli belépőmet őrizte, és a legyezőm hordta utánam!…
Most – majd egy éve így van már, szinte egyformán mindennap. Jókor kelek, ilyenkorig már loholva és csatázva futkosom végig a kis, háromszobás lakást, a konyhát; a vendégszobában végigtörültem már a sok porcelánfigurát az apró polcokon, aztán itt a pohárszéken a csészéket, lámpát takarítottam, ezüstöt krétáztam, söpörtem és törültem és rendezkedtem. Délig megint így, szőnyeget porolok, kilincset fényesítek, zöldséget tisztítok, és hajszolom, ellenőrzöm, szidom és oktatom a főzőmindenest, az én saját külön, egyetlen cselédemet. És ez – most már így is lesz mindig. Meddig?… Amíg csak élünk!…
Jenő kiitta a kávéját, végigfutott az újságon, kabátot vett, szivarra gyújtott; akkor odajött, hogy megcsókoljon. De most elfordultam hirtelen kedvetlenséggel.
– Na, mi az?
– Semmi! – feleltem elránduló szájjal. Egy darabig nézte az arcom, aztán hirtelen átkapott, hátrakényszerítette a fejem, és erőszakos, tréfás csókkal kereste meg makrancos szájamat. Elkacagtam magam, nem voltam komédiás természetű. Akkor előráncigálta a piros kendő alul, és mókásan megrázogatta a hajam egy fürtjét, ráveregetett a csípőmre, és hirtelen, mint akinek sürgős dolog jut eszébe, elengedett.
– Majd kikapsz máskor, ha kifut a tej, boszorkám!
Már csukódott az utcaajtó utána, és én félreálltam az ablaktól, hogy ne lásson. A havas háztetőket néztem egy ideig, a Hajdúváros utca reggeli, dermedt csendjét, majd egy nyikorogva húzódó, fagyos kútgémet a szemközti sváb udvarban. Milyen egyforma minden, ma, tegnap, mindig! Olcsó és félre utcában vettünk lakást, a Jenő irodájától külön, mert takarékoskodni kellett. Nem kapott sokat velem; a kelengyevásárlás, bútor, szép ezüstnemű után alig is maradt valami. És olyan nagy egyformaság, csend és kicsike jólét volt így az életünk: mint mikor valami készen van már, megvan, nincs hova törekedni, nincs mire várni. “Most elment – gondoltam —, délig emberek közt jár, hírt hall, szót vált mégis, diktál az irodában, az inspektorhoz megy, benéz a pénzügyhöz, tárgyalása van a törvényszéken, délfelé sörözik a Szarvasban, átmegy a Megye utcán is, a grószi háza előtt, ahová az én lánykori, virágos ablakom nyílt. Délben majd hazajön a jó ebédre, kényelmes álomra; otthonos zavartalan ölelésre a tiszta, kedves szobákban, és rá se gondol tán, hogy én itt mennyit loholok, sürgetek, hajszolódom ezért addig. Ez a látszatja nélküli, mindennap újra kezdődő, apró robotmunka; a háztartás gépezete! Egy férfiért!…”
Otthon, a lánykori életemből hiányzott az apa, a basás és fontos családfő; bensőmben még mindig lázadoztam ellene néha; most a mézidők szoktató engedékenységei elmúltával tán jobban még. “A lányok – gondoltam —, az idei lányok most kezdik a farsangot, táncot, a terveket és ruhákat; apró, eleven titkokat, és nekem minden befellegzett most már. Magamra hagytak, az ő kényére. Anyám, Telekdy Péterné most már falun lakik az urával, az öcséim idegenben tanulnak, grószi csak Istvánékkal törődik, és az Ágnes pici gyereke kedvesebb unokája minálunk. Hogy odaadtak engem ennek az embernek! Az életem be van fejezve mármost! Nemsokára… talán… rút és formátlan leszek, és aztán megint és mindig, mint a többi asszonyok! De nem vagyok én rossz, amiért ilyenen háborgom? Kallós Ágnesnek eszébe se jut bizonyosan!”
Hirtelen felugorva, esztelen tűzzel fogtam dologhoz hamar. Robotnak éreztem a házimunkát,