Színek és évek. Margit Kaffka
szerelmesnek lenni. Szép, napos nyári délutánokon és muzsikás, mulatós estéken.
Sötét, öreg jegenyefák sora vezet a háztól az országút felé, ott sétáltunk végig egyszer valamennyien gyönyörű, teljes holdvilágban. A messzi szérű felett ezüstben csillámlott a búzaszagú, nyári por, nagy hallgatásban voltunk mind, a tücskök muzsikáltak; egy-egy ösztövér oláh menyecske jött néha szembe, csendesen köszönve, és lejjebb eresztette vállán a gereblyét. Jó előre mentünk a többitől Tabódy Endrével.
– Lássa – mondta akkor, csak úgy hirtelen és szokatlan hangon —, lássa, egy ilyen fehér úton örökkétig tudnék így menni, menni szépen. Maga a karomba karolna, egyszerre lépnénk, egy ringassál, mint két összekötött csónak. Menni így elfelejtkezve, megszédülve, és az útnak sose lenne vége! Egyszer csak nem gondolkozna tovább az ember!
Elhalkult a hangja, fojtott vagy meghatott suttogásba. És nagyon vigyázva, nagyon gyöngéden megfogta a csuklóm a karperec fölött. Szelíden, szépen mentünk így, puhán lépve; különös nagy könnyűséget éreztem én is. Valami lágy szédület szálldosott a fejem körül, ezüstös, fátyolos pára; csak mentünk. A fasor végén voltunk, a szérűskert sövénye eltakart. Endre akkor lassan szembefordult velem, imádságos, szomorú, mély nézéssel, kímélőn, vigyázva az arcom fölé hajolt. Ma sem tudom, hogy történt az, hogy így bódultan, fájdalmasan, de mégiscsak hátrább csüggedt fejem a karján, az ajaka elől, hátrább léptem, és lehajtott fejjel visszamentem az útra. “Igazsága van, Magda!” – mondta akkor lihegő lélegzéssel, míg a nénémet s a többieket bevártuk.
Emlékszem, mind a ketten nagyon szótlanok voltunk az este. Én először éreztem életemben ilyen furcsa elkomolyodást, de magam sem értettem tisztán. Édes elgyengültség, belső, oktalan sírhatnámság fogott el és reszketeg kíváncsiság: “Mi ez? Lesz-e ez tovább?”
Másnap reggelre elmúlt az egész. Későn délelőtt találkozott a társaság a verandán, új vendéget vártak, szomszédi családokat. Délután befogatott Endre, és útra kelt az öccsével együtt. Búcsúzóra kicsit erősebben szorította meg a kezem, és a szemembe próbált nézni. Mintha sértésnek éreztem volna azt ma, hisz tegnap már elintéződött. Egyiket sem viszonoztam.
Azon a héten még meglátogatott Vodicska Jenő. A szolgabíró hozta ki a kocsiján, és bemutatta a háziaknak; elmondták, hivatalból járnak erre, tagosítanak, hogy üdvözlést hoznak nagyanyáméktól. Nyájasan fogadta a néném, tudtam, hogy az otthoniak említették már nekik levélben a dolgot. De a bácsi mégis tartózkodón bánt vele, nagyon is udvariasan; fiatal barátomnak, barátomuramnak titulálta, de nem öcsémezte, nem tegezte le, mint a többieket. Az ebédnél csodálkozva és tűnődve nézegettem kikefélt rendes alakját, szép nyakkendőjét, ápolt körmű, fehér kezét, körülnyírt, kerek szakállát. “Hát ő volna?” – gondoltam. “De én nem leszek szerelmes úgysem. Lám, nem tudok!”
– Megörült nekem, Magduska, egy kicsit? – kérdezte, mikor magunkra hagytak délután, és végigsétáltunk a kerti úton, a köszméték között.
– Igen! Persze!
– De nem jobban, mint másnak?
– Ezt nem tudom.
– Nem tudja! Hogy lehet az?
Vállat vontam, és az volt az érzésem, hogy most mind a ketten ostobának tarthatjuk egymást, pedig nem vagyunk azok. Csak nem találta el, hogy mit kelljen mondani nekem. Mit is kellett volna?
Később a lugasban egy verset mondott el, amely úgy kezdődött: “Hová merült el szép szemed világa?” Könyv nélkül tudta, elmagyarázta, hogy hol szép és mit jelent. Akkor hallottam legelőször ezt a verset, mintha tetszett volna is, csak valami röstelkedésformát éreztem a fellengzőssége miatt. Megkért, hogy elküldhesse nekem leírva. Tulajdonképpen nyugodtan és nem rosszul éreztem magam a közelében, de zavart egy kicsit a háziak s a többiek idegensége iránta. Hogy talán lenézik és miatta engemet is.
Mikor aztán őszre hazakerültem, nem volt okom panaszra ezért. Grószi és anyám túlontúl szívesek és majdnem bizalmasak voltak hozzá most már.
…Karácsony előtt meghalt végre az öreg Telekdy, a gőgös, pazarló, híres földesúr. “A vén gonosz!” – mondogatták megyeszerte és a temetésen is mindenki. A szegény, korán elhalt felesége idején is kikapós, préda, durva ember volt, a falu minden parasztleányát dugdosták, rejtették előle, mert akire szemet vetett, parancsszóval rendelte az udvarba, és jaj volt annak, aki ellenszegült. A tüdőbajos fiatalasszony naplójában, amit holta után meglelt a rokonság, sokszor van ez: “Mi lesz az én egyetlen fiamból, ha a szemem lehunyom?” A fiú nagyocska volt akkor már, látta az apja életét, hát messzi magától tartotta az öreg mindig. Küldözte német szóra; Kolozsvárra, Pestre jogot tanulni; pénzzel ellátta, sohasem kérdezte, vizsgázik-e? Később a tiszteletes fiával küldte idegen országba, utaztatta, csak hogy itthon ne legyen. “Tönkretette a szerencsétlent!” – mondogatta egyértelműen mindenki —, bár én sohasem értettem világosan, hogy miért és hogyan. Az öreg azalatt kártyabarlangot csinált a kúriából, őrült orgiákat rendezett, ahol a fiatal béresasszonyok, lányok szolgáltak fel. Ezekről csak suttogva beszéltek előttem, szörnyülködő képpel. Néhány évvel ezelőtt guta ütötte, elnyomorodott, megbénult minden tagja, kerekes székben tologatták csak; de a szép, rossz, öreg feje ép volt, villogó sasszeme, ártalmas nyelve, hogy átkozva tilthassa, kitagadással fenyegesse a nagy, embernyi fiát – így mesélgették nekünk —, mert hírül vette, hogy az anyám, birtoktalan, háromgyermekes özvegy után vetette magát. Most meghalt, eltemették nagy pompával. Így hát vége volna a tilalomnak!
7
Vége volna; ezt sürgette, csodálkozta, tudakolta a nagyanyám idegenkedő, hallgatag, majdnem ellenséges viselete azóta. Valami önző, indulatos, békétlen levegő volt most a családban, olyan robbanás előtti, feszült csend. Szinte ellenségnek éreztük egymást. Grószi szótalan volt, mama ideges, szeszélyes. Sokszor keserű, kíméletlen módon bírálta a férfiakkal bánásomat; azt mondta, ügyetlen vagyok, a fogásaimat kitanulták már, hogy senkit, még ezt a Vodicskát sem tudom lekötni, megtartani. Ez a két szó milyen gyakori volt hajdan az asszonyok szótárában! Vajon sohase gondoltak arra, hogy asszony is megunhat, megelégelhet, elküldhet egy férfit? De miért éreztem magam is olyan felháborítónak, mindennél sértőbbnek ezt a vádat? Tudtam pedig, hogy igazságtalan.
Így fogtunk a táncrobotba megint. Telekdy most gyászban volt, meg a dolgai után járt, amik – úgy mondták – zavarosan szakadtak a fejére az eladósodott, könnyelmű apja után. Anyám nemigen táncolt már, pedig arra, hogy önfeláldozó őrizőm és kísérőm legyen, ő csakugyan nem volt alkalmas. Én pedig szilaj és erőszakos kedvű voltam sokszor, nagy fennszóval csak azért is mulatós, és titokban féltem, talán megsokallják már, talán szájukra vesznek, megítélnek. Lehet, hogy így is volt. Egyszer hirtelen, máról holnapra jött gondolatával az anyámnak, lementünk a nagy debreceni juristabálra. Nagy esemény volt ez nekem, idegen, nagyobb város, első utazás, másféle emberek újsága. A drága, előkelő vendéglőbe, ahol megszálltunk, báró Pórtelkynének címezték a meghívót, és mi nem mondtunk ellent, hagytuk e hiedelmet, és a mágnások colonne-jában táncoltuk a négyeseket. Egy Pongrácz forgott körültem akkor, szép, előkelő, kellemes fiú. Igen, ezek az emberek mások voltak, tán különbek az otthoniaknál, halkabban beszéltek, könnyedén, kicsit nőiesen mozogtak, a kiejtésük idegenes volt, és én féltem, megérzik bennem az idegent. Néha végignéztem a hajnaltájt is hihetetlenül friss ingmelleken, a szinte rájuk öntötten jó szabású frakkokon, a nagyon finom selyemmel bélelt fecskeszárnyakkal, le a tükörfényes lakkcipőkig, amin drága voltuk látszott és hogy most először, egyszer viselték! “Ez már más, felettünk