Akli Miklós. Mikszath Kalman
uránál, hogy mindenféle rossz vicceket csinált a grófra, csipkedő epigrammokat gyártott. (Akkor ez a genre volt nagy divatban.)
A császár jóízűen nevetett ezeken, könyv nélkül megtanulta, elmondta fűnek-fának, még a Napóleon előnyomulása se bírta megrontani ilyenkor hangos derültségét.
Különben is azt tartotta Napóleon szerepléséről, hogy az nem komoly dolog. Úgy tűnt fel neki, hogy az aluszékony földrész, a vén Európa, egy álmot lát – a rettenet ruháiba felöltözött lovagot álmodja, kinek buzogánya alatt ropog a föld, recsegnek a trónusok és … és egy fölébredés lesz a vége. Nincs Napóleon, elmúlt, mint a füst.
Míg az egész világ forrt, ő nyugodtan maradt; még akkor is, mikor Ausztria kezdett kerülni a deresre. »Majd megveri Mack s punktum.«
Csendesen vadászgatott Ischl környékén; egy ősszel azt vette fejébe, hogy miután a háborúskodás sokba kerül, ő a személyére nézve mindennap maga szerzi meg a pecsenyére valót.
Egy kis vadásztársaságot szervezett – mert ilyen nyárspolgárias kedvtelései voltak —, s egész napokat elkalandoztak inkognitóban, hogy nehány nyulat, foglyot vagy fácánt lőjenek a környéken.
Állt pedig a Nimród-kompánia Lobkowitz herceg szárnysegédből, Kovács Mihály ezredesből a Stipsics-huszároktól, egy hűségéről híres, Laube nevű komornyikból, és Akliból, aki egy egész hónapig űzte már velök a vadat, mikor egy nap azt a kérdést intézte Laubehoz, hogy hol kell megnyomni a puskát, ha az ember azt akarja, hogy elsüljön.
A császár roppant kedvelte e vadász-kirándulásokat, melyeken mind az öten egyforma polgári ruhát viseltek s jámbor puffogtató kereskedőknek látszottak, akik hétköznap is egy kis vasárnapot csinálnak maguknak. Útközben szóba állt mindenféle parasztemberrel, rőzsét szedő öregasszonnyal vagy vendéglőssel, ahol egy kis frissítőre betértek, rendesen kormányzati ügyekről kérdezősködve, vagy a nagy világeseményekről.
– Nos, van-e valami jó újság Napóleonról?
A feleletek roppant mulattatták és nagy súlyt fektetett azokra.
Valaki egyszer így felelt neki:
– Nem féltem én a mi Ferencünket, ha Napóleon bejön is.
– Tehát bízik Ferencben? – ismételte örvendve.
– Oly fösvény ő, hogy tőle még Napóleon sem vehet el semmit.
Más alkalommal így szólt egy vendéglős:
– Nem jól mennek itt a dolgok, higgyék el nekem a vadász urak. A határokon ott bömböl az oroszlán, a császár pedig mégis nyulakra vadász itt valahol Ischlben.
Egy ilyen kalandja majdnem végzetes lett rá nézve; – részleteit örök homály födi. A dolog úgy történt, hogy egy szeptemberi délután rettentő vihar érte a Nimródokat St.-Wolfgang határában, úgyhogy kénytelenek voltak az ottani vendéglőbe menekülni. A felhőszakadás azonban annyira megdagasztotta a folyamokat és elrontotta a hidakat, hogy éjszakára is ott kellett maradniok. A vendéglőben volt elég szoba, s a korcsmáros elég jó vacsorát főzött, úgyhogy semmiben sem szenvedtek szükséget.
De a vendéglő tele volt gyanús alakokkal (akkoriban különben is minden idegenben francia kémet láttak az emberek), s mikor a lefekvésre került a sor, feltűnt Aklinak, hogy a vendéglős a legszebb csilláros szobába Ferencet vezette.
– Attól félek, felség – mondá, miután eltávozott a vendéglős —, hogy ezek az emberek fölismerték.
– Miről ismertek volna fel?
– A pénzekről. Egy rossz pofájú alak váltig vizsgálgatta a fölséged arcát és a saját tallérját. Azért tehát jó volna, ha a szobát más valaki foglalná el.
– Például én – ajánlkozott az ezredes.
– Nevetséges aggodalom hű alattvalóim között.
– Egy kis óvatosság sohasem árt – vélte Lobkowitz herceg.
– Végre is, ahogy önök kívánják – szólt a császár nevetve. – Tudom, hogy ki vagyok a környezetemnek szolgáltatva, és az ezredes szeretné a szobámat. Nos, tehát átengedem neki.
A császár tehát a kis zugok egyikét foglalta el éjjelre s jóízűen aludt egész reggelig, amikor rettentő lárma, kiabálás, futkosás zaja verte fel. Az ezredest szétzúzott aggyal, halva találták szobájában. Valaki az ablakon át lőtt rá. Sohase lehetett megtudni, ki volt, egyike maradt a megfejthetetlen rejtélyeknek, melyektől hemzseg ez a kor.
A császár elájult, mikor a hírt meghallotta.
– Csak egy hajszál híja – kiálta fel később, a halott ágyánál megjelenve —, hogy nem én fekszem most itt helyetted, te derék ember! Intézkedjék, kedves Lobkowitz! Szép temetést fog kapni, megérdemli. Valóságosan értem áldozta fel magát. Oh, Akli, mennyire szerencsés ön, hogy az a szobacsere ötlete támadt, és most az én megmentőmnek mondhatja magát!
Egész valójában megrendülve tért vissza Ischlbe, hol már akkor el volt terjedve a hír, hogy a császárt St.-Wolfgangban egy francia kém meggyilkolta, az utcákon összegyülekezett emberek ámulva éljenezték, elevenen látva őt visszatérni.
A rendőrség elfogta a wolfgangi vendéglőst és néhány gyanús alakot, de sohase bírt semmit kisütni. Ferenc császár azonban örökre jóllakott a polgárias kalandozásokkal és könnyezve kísérte ki másnap a meggyilkolt Kovács ezredes koporsóját a temetőbe, márvány obeliszket emeltetve föléje, melyre Akli Miklós komponálta a feliratot:
Nuntia Caesarum Domino, te sub hac saxa jacere
Pro Caesare tuo – Quid tibi hoc valeat?
Interrogato eum!
(Jelentsd a császárok császárának, hogy te a császár helyett pihensz e kő alatt és kérdezd meg tőle, használ-e ez neked valamit?)
II. FEJEZET. A KOVÁCS-GYEREKEK FELLÉPÉSE. STADION INTRIKÁI ÉS A NAPÓLEONI ESEMÉNYEK
Kevés idővel e rejtélyes, soha ki nem nyomozható bűntény után laxenburgi kastélyába vonult az uralkodó, hogy a hevesen megindult hadjárat miatt közel legyen a Burghoz. Már a dér csípte meg a parkot, a falevelek sűrűn hulltak alá, amerre a szél járt (mint a katonák, amerre Napóleon járt), midőn a császár egy nap künn sétálgatva Aklival, a kerítéshez érve hallotta, hogy az őrtálló katona a faköpönyeg mellett haragosan felesel valakivel.
A császár kíváncsi volt, odalépett a rácshoz s látta, hogy két gyereket fenyeget a strázsa, egy kis fiút, meg egy leánykát, akik a kerítésen akarnak átmászni.
– Miért bántod a gyermekeket? – szólítá meg a katonát.
Az elsápadva szalutált:
– Mindenáron a kastélyba akarnak hatolni. Már a tegnapi pajtásaimat is infesztálták.
– Szegény kicsikék – sajnálkozott a császár. – Már tegnap óta be akarnak jönni? De hisz a kastélyt minden alattvalómnak szabad megtekinteni. Das kost kein Geld. Nicht wahr, Akli?
– Csakhogy ezek a porontyok – bátorkodott közbeszólni a most lihegve odaérkezett udvarmester – egyenesen fölséged színe elé kívánkoztak. Nekem jelentették ezt s megparancsoltam, hogy egyszerűen kergessék el a kis semmirekellőket. No, még mi nem jut eszükbe? Ők a császárhoz akarnak menni. Hallott már ilyet valaki? Tíz-tizenkét éves kölykök, akiknek iskolamester kell, respektive nádpálca, ami körülbelül mindegy. Mi mindent megél az ember! Igazán nevetséges!
Ferenc ma túlságosan jó hangulatban volt, épp csak az imént jött ki a kápolnából