Akli Miklós. Mikszath Kalman
be a miniszter jelentőségteljes szemintéssel.
Stohlen lovag pompás »eszköz« volt, értett az okos szóból és tudott a sorok közt is olvasni. Bécs akkoriban legügyesebb detektívjét, a híres Fritz Brattot bízta meg Akli Miklós megfigyelésével. Fritz Bratt ennélfogva az Akli inasával, egy züllött expiktorral, Grabe Mihállyal szűrte össze a levet, de semmi olyan gyanús dologra nem akadt, amit »fogantyú«-nak lehetett volna használni.
Fritz Bratt az inasra bosszankodott, Stohlen lovag Fritz Brattra, Stadion gróf Stohlen lovagra.
– Ügyetlen emberek! – sziszegte ingerülten. – Nem tudják, hol kell a dolgot megkezdeni. Azt kutassák mindenekelőtt, van-e valami fehér személlyel ismeretsége?
Hamar megjött rá a válasz, hogy nincs.
– Akkor hát azt kutassák, van-e valami fekete személlyel ismeretsége?
Stadion azt gondolta: Aki fehér személyekkel nem tart, az bizonyosan feketékkel tart. Fehér vagy fekete, mindegy. Valamelyik a kettő közül okvetlenül ott áll a háttérben. S a szerető épp olyan könnyen hozhat az emberre veszedelmet, mint a pap. Ebben az irányban tessék keresgélni.
Hanem hát nyugodt keresgélés nemigen esett most Bécsben.
A hatalmas francia császár, Napóleon, addig-addig közelgett hadaival Bécs felé, hogy egyszer csakugyan oda is ért, s megnyitván előtte kapuját a város – felütötte székhelyét Schönbrunnban.
Ferenc császár Pozsonyba szaladt előle kedvelt magyarjaihoz (ilyenkor mindig kedveltek), s e sorscsapások között annyira megpuhult, hogy így szólt a pénzügyminiszterhez, ki kemény rendeleteket akart kibocsátani:
– Kedves Zichy! Bánjon egy kicsit enyhébben a népekkel; mostanság ők is nyomnak a mérlegben.
Oh, a jó császár! Milyen kedves volt, hogy atyai szíve így megszánta a népet…
Pozsonyból a ratzeni táborba sietett, ahol a döntő ütközet vívatott meg a franciákkal. Persze, megint Napóleon győzött.
Ferenc császár még a vereség napján békét ajánlott fel Napóleonnak és Liechtenstein János herceget küldte el a francia táborba az ajánlattal, aki egyszersmind személyes találkozást kérjen a két uralkodó közt.
– Vigyázzon kegyelmességed a kalapjára – kiáltá utána Akli, mikor a császári sátor mellől vasderes lován megindult.
– Miért? – kérdé a lovas visszafordulva, miután tollas kalapját megigazítá a fején.
– Mert félni lehet – felelte a bolond —, hogy miután a koronákat már elszedegette Napóleon, most a kalapokra kerül sor.
A herceg sikerrel járt. Napóleon beleegyezett a személyes találkozásba, hogy a békét megbeszéljék, s ez a találkozás Naszidlovics és Ursitz közt a francia előőrsöknél, egy malomnál ment végbe másnap.
Ferenc megpillantván a közeledő Napóleont, az előőrsöknél leszállott lováról, valamint csekély kísérete is, aztán gyalog lépegetett a csikorgó havon a hatalmas hódító felé.
Háromszor ölelték meg egymást, s Napóleon enyelegve szólott, a malomra és az ólakra mutatva:
– Íme, ilyenek a paloták, melyekben felséged három hónap óta laknom kényszerít.
– A bennök való mulatás jobban sikerül önnek — válaszolá udvariasan Ferenc —, mintsem ezért reám nehezteljen.[1]
Nem is neheztelt, dehogy neheztelt, sugárzó arccal diktálta a békét, s elvitt vagy ötven milliócska hadisarcot. Azonfelül, mielőtt Schönbrunnból kivonulna, kifejezte abbeli óhaját, hogy szeretné a bécsi fegyvergyárat megtekinteni, s hogy valami emléke legyen innen is, elvitt magával kétezer ágyút és százezer puskát.
A béke tehát meg lett kötve Ferenc és Napóleon közt. De ez a háború újbóli kitörését jelentette Stadion és az udvari »mulattató« közt.
Fritz Bratt, a detektív, sokáig nem talált semmi gyanúsat. Azt az egyet nyomozta ki, hogy Akli minden vasárnap délután egy csinos bakfis-leányt kocsikáztat meg a Práterben, aztán beviszi egy cukrászatba, vagy valami látványos komédiába. Eleinte megörült a felfedezésnek, de a további nyomozásokból kisült, hogy erről a császárnak tudomása van, sőt egyenesen az ő óhajtására történik.
Egy nap azonban egy latin verset adott át neki az Akli inasa, melyet a »bolond« komponált latin nyelven, s az »Ad Napoleontem« címet viselte. Ez az »impurum« volt törlésekkel, beszúrásokkal, éppen ahogy született, pólyákban.
A latin nyelvet se az inas nem értette, se a detektív, és nem ítélhette meg értékét, tehát csak úgy találomra vitte el Bratt Stohlen lovagnak.
A rendőrfőnök megelégedettséget sugárzó arccal olvasta el s egy tekercs aranyat dobott oda Brattnak:
– Azt hiszem, megfogtuk a madarat – dünnyögte s Bratt távozása után újra meg újra átolvasta a vers szövegét, mely így hangzott.
Vaticinor tibi quod navalis laurea cinget
Tempora nec magnas spes mare destituet
Deiciet tua gens cunctas nec Gallia victrix
Denique frangetur litus ad Albionum
Sors bona non mala sors lustrabit proelia quare
Tempora te dicent quod tibi vaticinor.
(Azt jósolom néked, hogy tengereken szerzett babér fogja övezni homlokodat s nagyratörő reményeidet nem hiúsítja meg a tenger.
A te nemzeted leigázza valamennyit és a győztes Gallia nem fog megtörni Anglia partjain.
Kedvező— s nem balszerencse fogja kísérni harcaidat, – hogy mi módon, arra majd megtanít az idő. – Ezt jósolom néked!)
A rendőrfőnök gondosan tárcájába rejtette a versezetet, mint valami értékes okmányt, s legott rohant vele a kancellárhoz.
– Tudom már, kegyelmes uram – lihegte, a fogadóterembe betörve —, milyen udvari betegségben fog Akli barátunk kimúlni.
– Nos, ugyan milyenben? – kérdé Stadion gróf élénken.
– Vörös himlőben, kegyelmes uram, vörös himlőben.
A »vörös himlő« alatt a forradalmi lázat értették. Hívták még »Febris hungarica«-nak is, amelynek a szimptómái akkoriban igen gyakorta léptek fel, – még maga József palatinus is megfigyelés alatt állt. Ez pedig azért volt veszedelmes nyavalya, mert mindenképpen elpusztítással végződött nemcsak arra nézve, aki tényleg benne volt, de arra nézve is, aki csak benne látszott lenni.
A rendőrfőnök átnyújtá a versezetet Stadionnak, aki mohón falta fel szemeivel az Akli gömbölyű gyöngybetűit.
– Hisz ez árulás! – kiáltott fel. – Ez a fickó csakugyan egy közönséges gazember. Úgy lehet, hadállásainkról is értesíti Napóleont. Egyszerűen fogassa el tüstént, még ma.
– Nem kellene talán a fölséggel is közölni?
– Majd utólagosan. Ez az én dolgom lesz.
– De a Burgban csak nem fogathatok el senkit a császár előleges engedelme nélkül?
– Ebben, azt hiszem, igaza van, tehát meg kell várnia Akli uramat, míg közömbös területre teszi ki a lábát.
III. FEJEZET. AKLI AUDIENCIÁKAT TART
Mintha azonban megérezte volna a rá várakozó veszedelmet, Akli ezekben a napokban ki sem mozdult a Burgból. Elég sok dolga volt, hogy meg ne unja
Horváth Mihály: Magyarország történelme VI. k. 224. lap.