A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef
s másfelől a csak kilinccsel zárt ajtón bevezeté, s lámpákkal s dorongokkal, virág— s dinnyeágyakon keresztül, legázolva Vilma rózsáit s Erzsébet asszony szép nagyfejű káposztáját, előrenyomult a rendetlen, vad csapat mindkét oldalról, míg végre a kert közepén öszvetalálkozva, az “akasztófáravaló” helyett, kit kiáltott, a csendbiztos teins Nyúzó Pál urat látá maga előtt, s az egész tömeg ostoba bámészkodással nézett egymás szemei közé.
— Bizonyosan a házban van — szóla végre Nyúzó; s mint minden tömegnél, melynek valamely tárgyról még elhatározott nézete nincs, a legjózanabb vagy legostobább ötlet azonnal közvéleménnyé válik, egy perc múlva nem kétkedett senki Violának a házban létéről, s Kenyházy, ki azalatt biztosítva, hogy ellenével találkozni nem fog, hasonlóképp a többiekhez jött, azon tanáccsal lépett elő, hogy föl kell kutatni a házat, mi általános helybenhagyással fogadtatott.
Nyúzó, ki a biztost hajdújával a ház udvarába küldé, már közelgett a kert felé nyíló ajtóhoz, midőn egyszerre Erzsébet asszony álla előtte, s gyöngéd asszonyi hangjának fortisszimójával az egész sereget megállítá.
Erzsébet jó s szelíd teremtés volt, szeretve, sőt a bálványozásig imádva férjét s Vilmáját, nyájasabb, nyugodtabb háziasszonyt széles e hazában nem találhatunk — de volt egy pont, melyen túl férjén kívül senki türelmét próbára nem teheté anélkül, hogy észrevegye, miként magyar asszonnyal van dolga, s miként az asszonyoknak ezen neme, mely, mint a rózsa zsenge korában, tán legszebben virít, őszi napjaiban erősebben is szúr; — s e pont el vala érve.
Erzsébet az eddig történtekről nem tudott semmit. Tengelyi kilenc óra felé az ispántól bizonyos sürgetős tárgy iránt levelet kapott, s oda ment; Vilma, mint tudjuk, Violáné betegágyához, Erzsébet ágyába vonult, hol hamar elaludva, sem arról, hogy Viola házában elrejtezett, sem hogy itt valaki által kerestetik, legkisebb fogalma nem volt. Midőn tehát a lárma oly fokra hágott, hogy gyönyörű egészsége s még jobb lelkiismerete mellett sem aludhatott tovább, kiugorva ágyából a kertbe nézett, s mikor a káromkodást hallá, s eltiprott büszkeségét, a nagyfejű káposztát látva, mindennek okát megtudá: olvasóim, kik mindenesetre magyarok s talán házasok is, képzelhetik a nemes haragot, mely e női kebelt földúlá.
— Hát mi ez? — szóla nem éppen kellemes, de annyival inkább szívreható discanttal — ki mer sötét éjszaka becsületes emberek házára törni; micsoda haramiák, zsiványok, gyilkosok dúlongnak itt? Ki, mindjárt ki, takarodjatok azonnal, ez nemes ház, itt nincs keresete senkinek, akit nem én hívok meg. A kárért majd lakolni fogtok.
Nyúzó, kinek ezen szavak között, nem tudom miként, a violenciális törvények jutottak eszébe, s ki másrészről tekintélyét veszélyeztetve látta, kissé megzavarodva igazolni akará cselekvése módját.
De Erzsébet, zavarodását észrevéve s jól tudva, hogy a jog mellette szól, nem akará hallani igazolását, s annyival hevesebben támadta meg a főbírót, mennyivel inkább utálta őt, s mennyivel tökéletesebben akarta használni ez alkalmat arra, hogy neki azt, mit közönségesen egy kis poézissel, igazságnak szoktunk nevezni, megmondja. Hiába! minden embernek meg-vannak szenvedélyei, s azok többnyire annyival ellenállhatlanabbak, mennyivel nemesebb a kútfő, melyből származnak. Miként volna a többiektől különböző Erzsébet, miként kívánhat-nók, hogy midőn keblének egész haragja föltámadt, eszébe jusson: a főbíró bosszúja mennyit árthat a legtökéletesebb jegyzőnek is.
— Tengelyiné asszonyom — szóla végre a főbíró, mérgében elfojtott hangon — , mérsékelje magát. Én a nemes vármegye nevében jövök, gondolja meg, hogy elöljárója áll előtte.
— Elöljáróm! — kiálta Erzsébet — zsiványok, latrok elöljárója az úr, nem az enyim. Mit nekem vármegye, mit szolgabíró; én nemesasszony vagyok, s majd meglátom, ki mer engedelmem nélkül házamba jőni?
Nyúzó ildomos úriember volt, ki magát szükség esetében lábbal tiportatá — ha ti. valami haszonnal járt, de végre türelmének főképp egy jegyző család irányában megvoltak határai, s azok rég áthágattak.
— Azt meg fogjuk látni — ordítá félig magánkívül — , előre, legények! be a házba, kutassátok ki minden szögletét, míg a zsiványra akadtok. Aki ellentáll, azt kössétek meg, majd meglátjuk, ki parancsol itt!
— Botot adjatok, botot! — kiálta Erzsébet dühösen, s fölemelve férje pálcáját, melyet egy szolgáló kezébe adott — , opponálok! — harsoga diadalmas hangon, mely előtt az esküdt, ki épp előtte állt, megijedve hátrált, s Nyúzó maga meghökkent. Azonban, mindamellett nem hiszem, hogy Tengelyiné jogai tiszteletben tartattak volna, ha szerencsére Ákos s Macskaházy nem jőnek még jókor, s megtudva minden körülményeket, hogy az egész gyanú egy ismeretlen zsidó szavain alapszik, ki talán Viola cimborája, s csak tévedésbe akará hozni a keresőket, a felbőszült szolgabírót vissza nem tartóztatják. Miben Macskaházy annyival munkásabb vala, mert meggyőződve, hogy Viola a háznál nincs, átlátá, mi jól lehetend az egész történetet Tengelyi gyanúsítására használni.
A ház belsejében azonban rémülés vala. Vilma remegve s halotti halványsággal arcain járt a szobában föl s alá. — Imádkozzál, fiú, apádért — szólt Liptákné a kis Pistához, s míg az ártatlan gyermek, kezeit éghez emelve, könnyező szemekkel mondá el miatyánkját, ő maga az ablaknál nézé s hallgatá a történteket. Csak Viola maga, ki rejtekében a közelgő vészt hallá, s pisztolyát készen tartá, hogy fölfedeztetvén önszívébe lője, s neje, ki az ágyon magánkívül feküdt, maradtak nyugodtan. Midőn a dolgok Ákos jötte által jobb fordulatot vőnek, Liptákné ismét nyugodtabb lett, s Vilmát, ki most sírásra fakadt, vigasztalni kezdé. A kisfiú, nem értve semmit, de biztatva, hogy apjának semmi baja sem lesz, felkelt, s bámulva törülgeté szemeit, midőn egy új történet valamennyiök figyelmének más irányt adott.
“Tűz!” harsoga künn az utcán. “Tűz, tűz!” hangzék az udvaron. “Tűz!” ordítá az egész tömeg, mely a kertben állt, s midőn a harang félreverése közben a láthatár egyik oldalán világosság terjede el, a sokaság futva oszlani kezde. Csak a foglárok s pandúrok maradtak Nyúzó parancsára helyeiken, ki még mindig azt reménylé, hogy Violát itt fogja találhatni. De midőn végre az udvarból egy kocsis jött, s azt kiáltá, hogy az alispán kertje ég, s minden kazlai lángba borultak, a közhatalom is futásnak indult, s a szérűk felé tolult, hogy azt, mi a közállományt legközelebbről érdekli, az alispán úr szénáját megmentse. — Egy perc, s Tengelyi házában, az oda tartozókon kívül nincs senki többé!
— Az istenért! mentsd meg őt — szóla Vilma Liptáknéhoz — , csak hamar, mielőtt visszajőnek.
— Ne féljen, kisasszony, nem érik őt utol oly hamar. Szüléinek ne szóljon semmit, főképp édesatyja nem bocsátaná meg soha.
S Liptákné a kamrába ment. Vilma anyját kíséré szobájába, hol ez, fáradtan annyi fölindulás után, székre veté magát és sírva fakadt.
— Úgy, most mehetsz — szóla Liptákné, félretolva a hordókat, melyek alatt Viola rejtve volt. — Az alispán szérűjén tűz van, menj ki a falu másik oldalán, ott nem tart föl senki, úgyis talán kedvedért rakták e tüzet.
— Hallja kend, még egy szót — mondá Viola — , én a nótáriuséknak sok köszönettel tartozom, befogadták szegény feleségemet, azt isten fizesse meg nekik, s megtarták életemet, azért majd én köszönök. Mondja meg neki kend ezt: Tudom, hogy vasládájában mind neki, mind főképp a tiszteletesnek nagybecsű írásai vannak, ezeket tegye más helyre, s őrizze jól. Neki hatalmas ellenei vannak, s bizonyos uraknak s asszonyoknak nagyon fáj