A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef
a cigány, szegény,
Hazátlan — de szabad!
— Hát ismét nagyidai gyászdalodat énekled, öreg? — szólt az ismeretlen, ki azalatt az énekeshez közelíte, s a végszónál kezét barátságosan vállára tevé; — mi bajod?
Peti — mert csakugyan ő az, kivel itt ismét találkozunk — mihelyt visszanézett, s az ismeretlen-nek arcát a tűznél meglátá, fölugrott, s kezét megragadva elvoná a világos körből, melyben állott. — Az istenért! ha valaki meglát — szóla halkan, ellentálló barátjához.
— Megbolondultál — viszonzá a másik kiszabadítva kezét, s ismét a tűzhöz közelítve — , ott a kertárokban feküdtem, bőrömig vizes vagyok, hadd szárítkozzam kissé.
— Nem, nem; menned kell — sürgeté Peti — ; az egész falu telve ellenségeiddel. Ki tudja, talán valaki közelünkben van, s ha rád ismer, végünk, neked futni kell, ameddig lábaid bírnak.
— De kérlek, öreg — viszonzá Viola, ki azalatt kényelmesen a tűzhöz terült — , fél mérföldnyire nincs kívülünk ember a mezőn; mitől félsz?
— Téged megismernek fél mérföldnyire is; tudod, ma délután, mikor veled szóltam, már a sz.-vilmosi erdő mellett voltunk, s a pandúrok itt a kertek szélén, mégis az egyik rád ismert.
— Igen, mint mi őreájok; gondolták, hogy én vagyok, s ha oly nagy kedvök van velem megmérkőzni, velem — tevé hozzá, egyenként kiszedve s megvizsgálva pisztolyait, melyeket derekán viselt — , ím készen vagyok. Éjjel nem félek senkitől.
— Viola, Viola! utoljára is merészséged ront meg — szóla szomorúan Peti — , megveted a veszélyt, s veszni fogsz.
— S nem jobb-e — szóla a zsivány maga mellé vetve baltáját — , nem jobb-e meghalni egyszerre, mint úgy élni, mint én? Átkozni a napot, ha fölkél, mert világot terjeszt a földön, s üldözőimet nyomomra vezetheti; remegni minden madártól, mely az ágat csörögteti; ellenséget látni minden fatőben, ha estve az erdőn átmegyek; futni az emberektől, kiket szerettem, s az erdő vadjai közt tölteni napjaimat, hogy mindezen kínok után éjjel akasztófáról s hóhérokról álmodjam — ez életem, s hidd el, Peti, nincs rajta mit féltenem.
— És nőd s gyermekeid?
— Igen — nőm s gyermekeim! — szóla emez, s mélyen fölsóhajtva néze az apadó lángokba, melyek épp elég világot árasztának arcára, hogy Peti láthassa a fájdalmas kifejezést férfias vonásain.
Viola szép férfi volt. A magas homlok, félig eltakarva holló fürteitől, melyek vállaira folytak, fekete szemének merész tekintete, a férfias kifejezés, mely napbarnított vonásait bélyegzé, s a természetes méltóság, mely magas termetének minden mozdulatában nyilatkozék — akaratlanul arra emlékeztetett: hogy azon emberek egyike előtt állsz, kik a természettől gazdagon megajándékozva, saját körükben, bármily magas vagy alacsony legyen az, az első helyet foglalják el.
— Ne szomorkodjál, pajtás — szóla végre a csendet félbeszakasztva Peti — , még minden jobbra fordulhat. Csak most menj el, itt egy percig sem vagyunk biztosan. A restelláció közelg. Nyúzó fél, hogy kimarad, s mindent elkövet, hogy magának érdemeket szerezzen. Engem ma, miután egymással szóltunk, a pandúrok elfogtak, s eleibe vezettek: isten verje meg a hóhért — úgy gorombáskodott velem, úgy fenyegetődzött, hogy hajam borzad, ha rá gondolok, s ha az áldott Ákos úrfi meg nem ment, most ahelyett, hogy melletted pihenek, a deresen feküdném. Kémei vannak köztünk, nem nevezte meg, de annyi bizonyos, hogy minden lépésedet ismeri, s ma is tudta, hogy a faluba jössz. Isten csudája, hogy megmenekedtél. Ha nem csináltuk volna ki, hogy itt a tűznél találkozunk, el nem kerülted volna vesztedet. A csárdás s cselédei megkötözve a pincében fekszenek, helyettök parasztruhába öltözött pandúrok várnak reád. Házad hasonlóképp telve pandúrokkal, s a faluban parancsolat van adva, hogy mihelyt a templomharanggal jel adatik, mindenki vasvillásan jelenjék meg. Mikor előtte álltam, Nyúzó káromkodva elbeszélte készületeit, s mihelyt megszabadultam, ide ültem, s egy órája ordítom dalomat. Igazi szerencse, hogy találkoztunk.
— Házamban pandúrok — szóla Viola felugorva — , és feleségem — mondád, hogy beteg?
— Arról ne aggódjál — szóla a másik — , Zsuzsi nincs a házban többé, s amennyire beteg embernek lehet, neki jó dolga van. A nótáriushoz vitték...
— Tengelyihez? — mint rabot?
— Nem, nem — minden gond— s kímélettel, csak úgy felebaráti szeretetből. Hej! ritka dolog ám az, barátom! főképp mai időben, de isten meg is áldja érte.
— Felebaráti szeretetből — mormogá Viola fogai közt — , hátha csak cselszövény ez is? Nőm a jegyző kezei között, s tudod-e, hogy ki Zsuzsit kezei közt tartja, az éltemet tartja kezeiben?
— Most az egyszer csalódol — viszonzá a cigány mosolyogva — , magam is azt gondolám eleinte, ki tehet róla, ha az ember nem gróf, hanem cigány, nemigen bízik a tisztviselőségben; — s midőn hallottam, hogy Zsuzsi a nótáriuséknál van, igen megijedtem. De mikor megmondták, hogy az öreg Tengelyi nem is tudja, s hogy az egész Vilma által történt, megnyugodtam. Legyen az öreg akármilyen, hogy leánya angyal, arra esküszöm. De most ne késsünk, még virradatig Sz.-Vilmoson kell lennem, hogy levelemet átadjam; neked minden perc, melyet itt késel, éltedbe kerülhet.
— Nem megyek egy lépést sem, míg Zsuzsim állapotáról nem tudósítasz, előttem az egész megfoghatatlan.
Peti jobban ismeré Violát, mint hogy ily hangon kimondott kívánatának ne engedett volna, s azért a lehetségig röviden s elhallgatva neje bajának nagyságát, elmondá, mit olvasóim Viola családjáról már tudnak. Viola fokosára támaszkodva hallgatott, szobornak vélnéd, ha néha nehéz fohászok nem emelik keblét.
— Szegény asszony, hát annyira kelle jutnod — szóla végre — , arra, hogy mint a koldus a könyörületesség keserű kenyerére szorulj, hogy mint a földönfutó másoknál keressed hajlékodat. Istenem! mit vétett ez áldott teremtés neked, hogy őt is üldöznöd kell?
— Menjünk, menjünk, barátom! — szakítá félbe Peti — feleségednek nincs semmi baja, s nekünk nincs időnk, hogy itt a világ igazságtalanságai fölött álmélkodjunk, talán akad egyszer alkalom a visszafizetésre, akkor majd megadjuk mostani bajaink árát, én legalább úgy hiszem, még egyszer hercegileg megfizetek Nyúzó uramnak. Már nagyobb bajban is volt ember mint te most, s azért nem veszett el, ha csak föl nem akasztották.
— Ki szól rólam? én rég megszoktam a bajt; kezemet embervér fertőzteti, s talán igazságos, hogy isten átka feküdjék fejemen, de ő, ő, kit úgy szeretek... ki senkit nem sértett meg, senkit, mióta él, meg nem bántott; ki mint jó angyalom áll mellettem, s kezemet föltartja, ha bosszúmban fölemelem, ki órákig térdepel a templomban, kinek egyetlen vétke, hogy engem szeret — mért büntetni őt is? Üldözzenek, kínozzanak, nem bánom akasszanak föl engem, de őt ne bántsák.
— De hisz ki bántaná őt — szóla Peti mindig türelmetlenebbül — , soha jobb gondját nem viselték; de menjünk, mert isten bizony pórul járunk, s csak te lész oka.
— Az egész faluban, mondád, senki nem fogta pártját; senki nem akará magához fölvenni, Tengelyit kivéve.
— Mondtam már, hogy nem; a főbíró eltiltotta, s nem merték.
— Jól van, jól, számolunk ezért — soha az egész faluban nem bántottam senkit, soha egy darab marha sem veszett el gulyájokból, s mikor háznépem ínségbe kerül, nincs egy az egész helységben, ki róla megemlékeznék, kinek eszébe jutna, hogy mindez másképp lehet,