A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef
szóról szóra ugyanaz, mit az alispán mondani szokott, s ezen házassági egyetértés romlott korunkban csudálkozásra méltó, de főképp azon mély juridicus tudomány által, melyet napjainkban már magyar asszonyoknál is csak ritkán találhatni, s mely az asszonynak oly különös bájt s kellemet ad. Nem vala ügyvéd széles e hazában, ki törvényes tárgyakról szívesebben s többet szólott volna, mint Rétyné, s annyi tudománnyal s mélységgel, hogy Macskaházy úr sokszor megvallá, miként legjobb replikáit egészen őnagysága tanácsa szerint készíté.
Ez utóbbi, kit most kegyes uraságával az erdőben sétálva találunk, mintegy ötven s hatvan év között lehetett, alacsony, száraz férfiúcska, kit inkább hosszú megszokás, mint évek terhe hajtott meg. Halvány arc, hegyes orr s áll, bizonytalanul tekintgető szem, mellyel csak néha s mintegy véletlenül találkozol, de mely szúró tekintetét azonnal elvonja, mihelyt észrevétetett, s kopaszság által nagyított homloka, melyet nehány ritka ősz fürt környeze, oly egészet képezének, mely előtt minden ember — a Réty családot természetesen kivéve — rosszul érzé magát. E családnak hívebb embere nem volt. Közel harminc évet töltött a háznál, s annyi jó s rossz napokban részesült, hogy szinte a család egyik tagjává vált, s érdekeit talán állhatatosab-ban védé, mint a család maga. Csupa haszonvágyból, mint ellenei hivék, valódi hajlandóság-ból, mint Réty gondolá, s ki tudja, némi tekintetben talán igaza volt mind ennek, mind amazok¬nak. Az ember oly csudálatos vegyüléke a jó s rossz tulajdonságoknak, hogy alig van, ki sokáig alávaló cél után fáradhatna anélkül, hogy valami jobb érzemény ne támadjon keblében, valamint ritka az, kinek nemes indokai közé ne vegyülne előbb-utóbb egy kis haszonvágy, hiúság vagy más, ehhez hasonló nemtelenebb anyag is; s meglehet, hogy Macskaházynak is előbb csak színlelt ragaszkodása utóbb valódi érzeménnyé változott, de nem engem illet ítélni az ember fölött!
Most azonban az egyetértés, mely Rétyné s hű ügyvéde közt létezett, úgy látszik, meg vala zavarva. Az alispánné sebes léptekkel s látszó fölgerjedésben jára föl s alá a fák alatt, Macskaházy egy lépéssel hátrább, s a szokottnál még inkább meghajolva követé hatalmas asszonyát; csak néha egy-egy engesztelő szót szőve felingerült beszédei közé, de amint látszék, kevés sikerrel, mert amaz nyughatatlanul rázá fejét ily félbeszakasztásoknál, mondva, hogy beszélni könnyű, s hogy jól tudja úgyis, miként Macskaházy senkit sem enged szóhoz jutni, de hogy a valódi hűség csak tettek által bizonyulhat be, s több efféléket.
— S én nyíltan megmondom önnek — monda végre Rétyné, ki a szünteleni beszélgetés vagy járás miatt fáradtan megállt, s szemeit a kis ügyvédre szegezve napernyőjével a földet üté — , az, mit ön mond, engem kétségbe ejt.
— De mikor mondom nagysádnak — viszonzá Macskaházy, ki mint látszék, hasonlóképp kétségbeeséshez közelgett, habár egészen más okból — , hogy erre semmi ok nincs, hogy kétségen kívül...
— Oh, tudjuk — szakítá félbe az alispánné — , hogy ön kétségbeesni nem fog; mit bánja ön a mi bajainkat. Ha koldusbotra jutunk, vagy az egész világ előtt meggyaláztatunk, ön azért ügyvéd marad, és ki tudja, talán...
Macskaházy sértve érezé magát, s miután türelme elfogyott, véletlenül azon nagy találmányt tevé, melyet a társas életben oly fölötte jól használhatunk, hogy szenvedély ellen csak hasonló szenvedéllyel léphetünk föl sikerrel. A harag, mellyel most szólt, sokkal inkább hatott Rétyné kitöréseire, mintha a világ minden filozófjainak okoskodásaival lép föl ellenök. — S hát ez a köszönet — szólt a kis ügyvéd nemes haragjában — , ez a hála, melyet harminc éves szolgála-taimért érdemeltem? A család dísze s böcsülete fenntartásaért én — Macskaházy Ádám, fejemet kockáztattam, s köszönetül gyanúsítást találok.
— Ne vegye fel úgy ön — szóla közbe engesztelőleg Rétyné, ki észrevevé, hogy kissé túlment hevében, s hogy Macskaházy nem férje, kitől válóper nélkül nem lehet megválni — , lám, én asszony vagyok és szerencsétlen viszonyaim — és...
— Asszony, asszony! az mind szép és jó — szóla amaz, ki észrevevé, hogy a csata rá nézve kedvezőleg fordul — , én ismerem nagysádat, nagysád nem oly asszony, mint a többiek. Amit szól, azt replikába tehetni. Látom, jobb lesz, ha más helyet keresek magamnak — ügyvéd, ki a család bizodalmát elvesztette...
— De ki mondta, hogy bizodalmunkat elvesztette? — szakítá félbe kérőleg a nő — mi csak önbe bízunk, mit tegyünk, ha önt elveszítjük? azonkívül — tevé hozzá a már ellenállhatatlanná vált alispánné — ismeri ígéretünket. Azon nap, mikor az irományok kezembe jőnek, elmegyünk a káptalanhoz, s az inskripció, melyet maga kívánt, kezében lesz.
— Ami az inskripciót illeti — dörmögé Macskaházy szelídebb hangon — , isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem. Ám ha méltóságtok hű szolgálataimért — ob fidelia servitia — felőlem gondoskodnak, én éltem végeig meg fogom hálálni — de...
— Hisz tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az inskripció szép, s habár nem éri is föl azon szolgálatot, melyet családomnak tesz, mégis szép osztályrész.
— Melyet bizonyosan meg fogok érdemleni, habár még száz akadály gördülne is elémbe — szóla nemes lelkesedéssel Macskaházy.
— S valóban azt gondolja, kedves barátom? — sóhajta az alispánné — én kételkedem.
— S miért? mert az első próbatét nem sikerült? gyermekség! Minden jól s helyesen vala elkészülve, ki tehet róla, hogy az ég ez egyszer nem kedvezett? Az ember, ki Vándorynál betört, biztos és ügyes. Mondám neki, hogy ne csak az írásokat, melyeket nagysád kívánt, hanem pénzt s egyéb valamit érő dolgokat is vigyen el magával, azért, hogy a dolog közön-séges lopásnak látszassék, s reánk semmi gyanú ne háramoljon. Ez volt oka, hogy az egész nem sült el. A szerencsétlen tolvaj csak nehány garast találva az asztalfiókban, több pénzt keresett. Azalatt a tiszteletes visszajött, s lármát ütött, még mielőtt Cifra az írásokhoz juthatott. A tolvaj az ablakon ugrott ki, s így illant el — Vándory nem véteté űzőbe, mint másnap mondá: mert félt, hogy statárium alá kerülne; s így látni, hogy néha a filantrópiának is vannak hasznai. — Az iratok most Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a nagy vasládában az ajtó mellett, hol a jegyző a maga s a község irományait tartja; s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is. Sőt még szeretem, így két legyet ütünk egy csapásra, úgyis Tengelyivel van még egy kis számolásom.
— Remegek — szóla az alispánné — , a jegyző háza teli van emberekkel, hátha a tolvajt megfogják.
— Fölakasztatjuk — szóla közönyösen Macskaházy — , hisz statáriumunk van.
— És ha az egészet megvallja?
— Nem fogja megvallani. Azt ígérjük neki, hogy ha hallgat, bántása nem lesz; ha pedig — tevé hozzá a kis ügyvéd enyelgő hangon — mégis vallani akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk, minekelőtte vallhatna.
— Oh, ha tudná ön — szóla Rétyné sóhajtva, szinte érzelgő hangon — , mennyit küzdék, míg e lépésre határzám magam, mennyit szenvedek még most is, ha arra gondolok, hogy... De ki tehet róla! nevem becsülete, gyermekeim java — minden, mi az életben kedves s neki becset ád, kényszerítnek...
— Mit nem tesz anya gyermekeiért — viszonzá meghatva Macskaházy, midőn szemeit törlé, s setétségben könnyekre nem levén szüksége — , mily szív lakik nagysád keblében, azt csak én tudom. Ha tudná a világ, leborulna előtte.
— Isten mentsen — szakítá félbe ügyvéde lelkesedését