A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef
mellyel föllépett. Konkolyi büszke volt, vagy legalább annak tartatott, s azért a kisebb nemesség közt kevés népszerűséggel bírt. Réty e részben az ország minden alispánjait sokkal felülmúlta, senki szívesebb hangon valakit uramöcsém— vagy urambátyámnak nevezni, nejéről s gyermekeiről kérdezősködni, vagy végre egy pohár bort ajánlani nem tudott — s ez utolsó, népszerűség dolgában a főpont — mert hisz szeretetünknek, mint a rét füvének, öntöztetni kell, hogy nőjön: — senki több nemestársat egyhuzomban kebléhez szorítani s megcsókolni nem bírt. Félni lehetett tehát, hogy ámbár Konkolyi részéről minden megkísértetett, mi a nemességet érdemeiről meggyőzhette, s a sze¬gé¬nyebb nemesség csapszékekben, az előkelőbbek barátságos lakomáknál eleget tapasztaltak, mi őket az alispánjelölt hivatalképességére figyelmezteté, mégis Réty népszerű¬sége a válasz¬tásnál győzni fog. Konkolyi ügyvéde, Hajtó, ki e viszonyokat mindenkinél jobban ismeré, s tudta, hogy jó bor, minő principálisa szőlejében termett, szép kastély, húszezer forint jövedelem s hozzá még a kamaráskulcs a lehető legszebb tulajdonok arra, hogy valakiből tökéletes alispán váljék, de hogy ezekhez mindenekelőtt még az is szükséges, hogy az annyi érdemmel fölruházott meg is választassék: éjeket virrasztott a dolgok ily aggasztó állása felett, midőn Tengelyi föllépte egyszerre új reménnyel tölté szívét.
Elment tehát még aznap, midőn beszédét tartá, Jónásunkhoz. Elmondá: mennyire fölindult azon méltatlanságon, mely rajta elkövettetett, mennyire meggyőződött, hogy azon tisztviselői karral, mely ma véle is érezteté zsarnokoskodását, tovább élni nem lehet, hogy mindennek csak Réty oka, hogy bosszút kell állniok ezen alávalóságért, s hogy Konkolyi őnagysága is osztja e nézeteket, s örvendeni fog, ha egy ily kitűnő fiatalemberrel megismerkedhetik.
Valami hatása a hízelgésnek mindenikünkre van, s főképp szónok talán nincs a világon, ki ha neki az mondatik, hogy beszéde által valakit meggyőzött, kételkedni tudna e vallomáson. Estve Jónás, Hajtó barátjával elment Konkolyi kamarás úrhoz, s midőn a számos társaságot látá, mely mind oly nyájas volt iránta, s szabad elveit annyira helybenhagyá, szinte sírhatott volna örömében. A kamarás úr majdnem ugyanazokat mondá, miket előbb Hajtótól hallott, s végre egész komolysággal fölszólítá, hogy a jövő tisztválasztásnál hivatalt vállaljon. Mert, úgymond: miután nem a megye törzsökös családjai közé tartozik, más mód nincs, mely által szavainak hatást szerezhetne.
Eleinte Jónás vonakodott: ifjúságát, szegénységét, s hogy a megyében ismeretlen — egyszóval fölhozott mindent, mi neki e körülmények közt akadályul lehetett. — “Nem ismerjük-e mi? — szóla ellenben a nyájasan mosolygó kamarás — csak egy beszédből igaz, sed ex ungve leonem! bízzék bennünk s főbírónak tesszük. Hisz ön nemesember, s az Magyarországban bármi szegény s ismeretlen legyen, mindenné válhatik.” Jónás tökéletesen kapacitálva volt, s ha az éjjel nem hunyta is be szemeit, Porváron aligha vonult valakinek fején több álom keresztül, mint az övén. Hisz Magyarország alkotmányos ország, hol csak a többség határoz, s ennek megnyerésére, legalább nemesembernek, érdemnél egyéb nem kell. Százszor biztatta magát hősünk e gondolattal, s most, midőn a kir. kamarás is ugyanazt mondja, midőn az ő meggyőződése szerint is magyar nemesből minden válhatik, miként kételkednék ezen elv valóságán ő maga?
Jónás tehát testestől-lelkestől konkolyiánussá vált. Hajtónak föladata az vala, hogy neki a kisebb nemesség között minél nagyobb pártot szerezzen. Szerencséjére a beszéd, melyért megakcióztatott, e célra különösen alkalmatosnak mutatkozott. Jónás azon elnyomásról szólt vala, melyben alsóbb osztályaink e hazában élnek. Hajtó megszerzé s a változandók megváltoztatása után lefordítá e beszédet. Hol a beszédben szegények említtettek, “szegény nemesemberek” tétettek. Hol a büntető perek hosszúsága— s a rabok kínzásiról vala szó, ott az említtetett: mi sebesen folynak le a megye nemessége ellen indított büntető keresetek, úgyhogy némelyek közülök, mikor a végső ítélet hozatik, még meg sem halhattak. Hol Jónás szívrehatólag festé a nyomort, melybe az adózó nép a közmunkák által helyeztetik, jelesen, hogy marhái elcsigázva annyi fáradság után maholnap elpusztulnak, ott a fordító az annyi abakció és invagiacio súlya alatt naponként inkább elsoványodó nemesi marhákra fordítá figyelmét, melyek minden urasági földek— s legelőktől elzáratnak. Hogy e fordítás ha Jónás kezébe jut, talán nem elégíti ki kívánatát, azt hiszem (minden író ócsárolni szokta fordítóit), hogy azonban e beszédnek így sokkal több hatása volt, az nem szenved kétséget; s alig múlt két hét s már a ráciak s pálfalviak s a többi községek nem szóltak másról, mint jövendő főbírájokról, kinek Konkolyi tanyáin a legnagyobb lelkesedéssel emeltettek naponkint a tisztelet poharai. Midőn Réty pártja e taktikát észrevevé, s ellenméregként más fordítást köröztetett, már késő volt. Tengelyi népszerűsége, főképp azáltal növelve, “mert ez áldott ember, ki a szegényeket védelmezi, már egy akció mártírságán is keresztülment”, nem volt oly könnyen megrontható. Valahányszor a nemesek Porvárra jöttek, elmentek új tribunusokhoz, valahányszor ő Konkolyival vagy a párt egy másik fejével valamely nemesek hadnagyánál megszállt, éljenek fogadák. Mindenki előhozá füstös leveleit, tanácsot kért, s rá bízta ügyét. Véletlenül azon rabok közül, kiket a törvényszék előtt védelmezett, az egyik ráci nemes volt, azon táblabíró pedig, ki ellen az adóssági perben oly hatalmasan allegált, a pálfalviakkal most éppen tilalomtörés végett viszongásokban élt. Így ez ügyvédi érdemek is nem kis hasznára szolgáltak, s a jó vörös bor árjain ugyanazon gályán, melyen Konkolyi duzzadt vitorlákkal az alispánság felé evezett, szegény hősünk is közelge főbírói hivatalához, melyre már a legszebb boldogítási terveket készen tartá fejében.
Így álltak a dolgok, midőn a főispán, mint valóságos békeangyal — mint a fogadó küldöttség szónoka egészen új fordulattal mondá — a megyébe jött. Konkolyi mellett nevezetes többség, Tengelyi főbírósága ellen alig egy szó. De “minden dolognak két oldala van, így szóltak sokan, és végin pattan az ostor, s amely tyúk sokat kotkodácsol, keveset... — és audiatur et altera pars, mindenesetre jó volna transigálni”. De miként? Konkolyira nézve nincs nehézség, az öreg Réty szívesen átengedi neki húsz évig viselt alispáni hivatalát, de azon egy föltétel alatt, hogy János fia, ki a főispánnál együtt jött a megyébe, főbíró legyen, s pedig a legnagyobb szerencsétlen-ségre épp azon járásban, mely Tengelyinek volt szánva. Mit tegyünk? ha egyezség nem történik, a megye zavarba jő, s egyes törvényhatóságában az egész haza kárt szenved; és ha történik? de erre természet szerint mi konkolyiánusok nem gondolhatunk, Tengelyi meg lenne csalva. Itt csak a főispán segíthet. — Konkolyi tehát elment őexcellenciájához, és egy óráig tartó magánbeszélgetésben, amint mondá, szüntelen arra kéré, hogy Tengelyit főbírónak kandidálja, de hasztalan! A főispán nem engedett. Kétségen kívül utasítása lehetett, hogy Jónást a kandidációból kihagyja; s midőn estve a konkolyiánusok vezéröknél konferenciát tartottak, nem volt senki, ki ily körülmények közt valami józan tanácsot adhatna. Igaz, ha Tengelyi le akarna mondani követeléséről, melynek kivitelére a főispán nyilatkozata után úgyis semmi remény, így minden a legszebb rendbe jöhetne. Az egész megye nyugalma tőle függ, s ez áldozat által érdemet szerezhetne magának, minőt soha fiatal ember nem szerze; de ki kívánhatná tőle azt? El kell követni mindent, habár komisszáriust kapna is a megye.
Jónás azon korban volt, hol könnyebben semmire nem határozzuk magunkat, mint éppen áldozatra, s természetes, hogy e beszédeknek vége azon határozott nyilatkozata vala, hogy minden követeléseiről szívesen lemond, ha azáltal a közjót mozdíthatja elő. — “Jól teszed — szóla őt megölelve egy öreg táblabíró — , még fiatal ember vagy, kezdjed esküdtségen, mint mások. Réty úgyis testi-lelki jó