A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef
semhogy fiát arra kényszerítse, mégis a meggyőződés, hogy Jónás őt egykor hivatalában követni fogja, oly erős vala az öreg lelkészben, hogy a gyermek jövőjéről gondolkozva, más lehetőség még eszébe sem jutott. Mintha a bárdi lelkészhivatalon kívül oly valami, mi után a bárdi lelkész fia vágyódhatnék, nem is volna a világon; — mintha gondolni sem lehetne, hogy fia máshol pihenjen agg napjaiban, mint azon fák alatt, melyek egykor apja ősz fürteit árnyékozák. Ő, ki e házban született s növekedett, ki e falak közt szorítá apját utólszor kebeléhez, ki, mióta az meghalt s őt hivatalában követé — itt tölté életét, kit a faluban minden ház, a temetőn minden sír olyanokra inte, kiknek ő volt legjobb vigasztalója, s ki a pálya vége felé közelgve érzé, hogy emlékei közt más keserűek nincsenek, mint melyeket a halál hagyott: — miként álmodhatott más szerencsé¬ről, miként kívánhatott volna fiának más pályát, mint melyen önmagát oly boldognak érzé? S miután szerény kívánatoknak az éppen legszebb jutalmuk, hogy mindig reményekké válnak — miként kétkedhetett volna ennek teljesedésén?
De van valami minden gyermek kebelében, mire a nevelés hatalmát ki nem terjesztheti: a gyermek képzelő tehetsége; — s ez az, mitől az út, melyen haladni fogunk, többnyire függ. Miként a gyümölcs, melyet a fa őszkor hord, azon virágokból fejlődik, melyek tavaszkor ágain illatoztak: úgy fejlődik a férfiúi tett a gyermek könnyű álmaiból, s ki fogja ezeknek kijelölni határait? Így volt ez a kis Jónással is. Míg apja jövőjéről terveket alkotott, s kertében egypár gyümölcsfát, udvarában szép terepély hársat ültetett, sőt még arról is többször gondolkozott, miként padoltathatná ki szobáját legolcsóbban, csak hogy szíve kedvesének, ha majdan a bárdiak lelkészévé válik, helyzete kényelmesebb legyen: addig a tízéves fiú más körökben jára gondolataival, s az ifjú lélek, mely e szerény lak otthonos kényelmei közt máris megszorítva érzé magát, egy távol szebb jövő reményei közt tévelygve keresé örömeit.
Miként a hajós csak miután vészeket ismert, vágyódhatik a kikötő után: úgy az, kit az élet még nem hányt körül — a nyugalom élvezetét nem foghatja fel; s minden ifjúnak első szüksége oly kört keresni magának, melyben küszködve erejét megkísérthesse. Közelebbi alkalmat e gondolatok ébredésére s irányozására a véletlen adott. — Az öreg Ézsaiás, ki ifjú korában néhány német s hollandi egyetemet bejárt, más könyvek között egy szép bőrkötésű Plutarchot is hozott magával, melyet egy akademikus barátjától ajándékba kapott, s melyben minden életrajz előtt a leírt férfi arcképe vala rézmetszetben látható. Ez lévén az egyetlen képeskönyv házánál, természetes, hogy a kis Jónás vele jókor megismerkedett, s valahányszor apja engedé, órákat töltött a komoly férfiarcok nézésével, míg minden kép ösmerősévé s szinte barátjává vált. — Apja, ki fiának tudvágyán örült, sok boldog órát töltött e képek magyarázatával, s Jónás nem vala nyolcesztendős, s már majdnem minden kép nevét s történetét oly szépen tudá elmondani, hogy az öreg Ézsaiás szemei néha örömkönyűkbe lábadtak, s habár sajnálta is, hogy az említett könyv nem biblia, mely mellett fiának a vallás történeteit mondhatta volna el, valahányszor a gyermek Aristides erényeiről lelkesedve szólt, s lángoló arcokkal Leonidás vagy Sokrates hősi halálát elmondá, az apai szív örömében dagadozva áldá a pogány írót s barátját, ki neki e könyvet ajándékozá, s mindazokat, kik elkészítésében részt vettek, le a könyvkötőig. — Hisz mi készítheté fiát jobban a vallás oktatásainak elfogadására, mint azon férfiak története, kik először sejdíték a morált, melyet a kereszténység általánossá tett?
E könyv Jónásnak egész életére elhatározó befolyással bírt, s habár apja nem mulasztá el őt figyelmessé tenni, hogy a szentírásnak, melyet később tőle ismerni tanult s mely mélyen érdeklé a fogékony gyermeket, morálja sokkal magasabban áll annál, melyet kedves Plutarchjában tanult — az első benyomás megtartá hatását, s valahányszor ideje engedé, visszatért kedves arcképeihez, melyekhez lelke több rokonszenvet érzett, s melyeknek példái keblét inkább melegíték fel.
Sokszor, ha apja a szomszéd falukba ment, vagy hivatalos foglalatosságiban eljárt, Jónás kiment a hegyek közé cél s ösvény nélkül tévelyegve a sötét erdőségben, míg lelke kedves ábrándjait követé. A lakosok sokszor a bárdi rom mellett láták a gyermeket, majd az erdős hegyeken jártatva szemeit, melyek azt egy részről környezék, majd a távolban határtalanul terjedő rónaságon, míg az est pirosan elvonult a határ fölött s ábrándjaiból fölébredve hazatért. S ki képzeli a boldogságot, mely lelkét e pillanatokban eltölté? Nincs magasabb öröm e világon, mint az, mely romlatlan szívet egy valóban nagyszerű tett vagy ember emlékénél áthat. Mint minden nép kifejlődése első korszakában: úgy a gyermek félistent lát minden nagy férfiúban, s Jónás azon korban vala még, hol e gyönyört egész tisztaságában élvezheté.
Valamint az anyagi távolságról csak később támadnak fogalmaink, úgy van az a szellemi világ körében is. A gyermek amit csak lát, azt egyenlőn közelnek tartja, s bátran terjeszti karjait minden után. Az életet, melyben még azt is, mi úgyszólván mellettünk áll, sokszor csak hosszú kerület után érhetjük el — ő nem ismeri még; ő nem tudja, hogy a világ magaslataira többnyire csak egy oldalról juthatni föl, s hogy mi egynek könnyű, másoknak lehetetlen, s pedig csak azért, mert azon helyről, hol ők állnak, út nem vezet a tetőre. A nagy férfi, kit bámul, a gyermeknél egyszersmind példa, mely után törekszik, remény, melynél szíve földobog, s ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan — azaz más gyermekek társasága nélkül nevelt gyermek, mert csak hasonlók társaságában nem állunk egyedül — , úgy Jónás is ábrándozóvá s komollyá vált, s ha valaki a gyermeket hallá, midőn a Periclesekről s Gracchusokról szólt, meggyőződött, hogy azok egyike előtt áll, kiket a végzet elítélt, hogy nagyok vagy szerencsét-lenek legyenek embertársaik közt; úgyis e kettő nemigen távol áll egymástól!
Szerencsére e gondolat az öreg Ézsaiásnak nem zavará nyugalmát. A lelkesedés, mellyel fia a régiek erényeiről szólt, a lángoló gyűlölet, mellyel az emberi nem elnyomói ellen kikelt, s szánakozása mások szenvedései iránt, az apát csak arról győzék meg, hogy fia jó lelkész lesz. De az, hogy e lelkesedés másban, mint lángoló egyházi szónoklatban törjön ki: gondolatainak körén kívül feküdt. Sőt maga is csak azon fáradott, miként erősítheti meg fiát még inkább e nemes érzelmekben. — Sokszor szólt a szegények szenvedéséről, a gazdagok szívtelenségéről, az embereknek istenelőtti egyenlőségökről — s mennyire kötelessége mindenkinek embertársai javára szentelni életét! S így lőn, hogy mikor Jónás tizenhárom éves korában a debreceni reformált oskolába küldetett, minden jó s rossz tulajdonai, melyek őt később jellemzék, már kifejlődve voltak lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó— s nemesért, minden alávalóságnak lángoló gyűlölése, rokonszenv minden szenvedés iránt, bátorság mindig s mindenütt, hol igaztalanság ellen szóval vagy tettel fel kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigor, mely néha maga igaztalansághoz vezet; egyszóval mindazon tulajdonok, melyek Utópiában Jónást a polgárok legerényesbikévé, magas civilizációink közepette pedig tűrhetlen vagy legalább oly emberré teszik, kit kerülni szoktak. Az oskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete kezdődik, mindezen tulajdonok még tiltva nincsenek. Gyermekek között az erény mindig többségben van, s azért nem csudálhatja senki a méltányló szeretetet, melyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált. Azok örültek sebes előmenetelén, melyet növendékjök, nagyravágyása által buzdítva a tudományokban tett; ezek tisztelék igazságszeretetét, bátorságát, s habár komoly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat, mihelyt egymás közt összevesztek vagy valakinek tanácsra vala szüksége, ő volt békebírójok, tanácsadójok.
Így múlt el majdnem öt év