A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef
amaz — , alig indítottuk meg lovainkat — szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig bírhattuk farkasügetésre is — s a zsivány elillant, s mikorra odaértünk, csak e vén cigányt találtuk, ki Sz.-Vilmos felé sietett.
— No és — szóla türelmetlenül a főbíró, ki mint látszék, reményében megcsalatott.
— Természetesen mindjárt hegedűbe szorítva idehozták — vága közbe Ákos — , hisz ki tudja, mily szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész Sz.-Vilmosig eresztik! Ha a rablók űzésére mindig ily okos embereket küldenek ki, maholnap vége lesz az útonállásnak, mert becsületes ember nem mer kimenni házából.
Az öreg cigány, ki azalatt hallgatva sötét villogó szemeit körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla vizsgálója előtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedűjétől, mely kezét már egészen feltörte, megszabadítsák.
— Majd bizony — kiálta a főbíró — , kend megszokta a brúgót, s e kis hegedű igen jól illik kezére. — S itt Nyúzó s esküdtje az elmésség fölött nagyot kacagtak. Miután azonban Vándory — ki az egész jelenet alatt látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a főbírót kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák — s Tengelyi embertelenségről kezde beszélni: Nyúzó főképp azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni: megparancsolá, hogy a hegedű vétessék le, s csak patibulandus s fautores criminum-ról mormogva valamit fogai között — tovább folytatá benevolumát.
— És azután, mikor a cigányt elértétek, mi történt? — szóla Nyúzó a pandúrokhoz fordulva, kik bámulva főbírájok szokatlan kegyességén, éppen a hegedű leszedésével bajlódtak — , elfogása után mit vettetek észre? Nem találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi őt különösen gyanússá tenné?
— Hát az csak úgy volt — viszonzá a pandúr, pederve bajszát s úrias méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve — , mikor a cigányt utolértük — s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more átkozottan szaladt — Pista megszólítja — a cigány szörnyen megijed...
— Megijed — szóla közbe Nyúzó — , szeretném tudni, miért?
Mire az esküdt fejét csóválva szokása szerint — egy “valóban gyanús”-sal felelt.
— Kérem alássan — ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a cigány — , mikor csak úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint hogy haramiák.
— Hallgass, átkozott barna kutya — kiálta a szolgabíró — , mert úgy megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered; beszélj tovább, Jancsi.
— Azután — folytatá ez — Pista kérdezi: merre ment Viola? s ő azt mondja, hogy nem látta.
— Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt — szóla közbe Pista, ki észrevéve főbírájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben, mely belőle pajtására háramlott — , “ez nem igaz, Péter cigány — mondtam én — , kend itt beszélt vele szemünk láttára, s ha nem vallja meg, mindjárt más nótán táncoltatjuk”. A cigány még mindig tagadta. “Hát ki lett volna azon lovas ember, kivel kend előbb beszélt?”
— No, s mit mondott erre a cigány? — kérdé az esküdt, mély belátású kifejezésre kényszerítve arcát.
— Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri — felelt János — , s mikor erre fölpattantam — mert hisz amint a teins úr is tudja, Peti minden embert ismer — , szaladni kezdett.
— Oh, édes nagyságos teins uram — rimánkodék a cigány — , hogyne szaladtam volna, mikor agyba-főbe kezdenek verni, s a hegedűt is rám akarják tenni.
— Becsületes ember — szólt közbe az esküdt — nem fél a hegedűtől.
— Azt gondolám én is — viszonzá János — , mihelyt tehát tudtuk, hogy gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél — s fejére a hegedűt s ide a teins úr eleibe — itt majd kisül az igazság.
— Kendtek becsületesen viselték magokat — szóla Nyúzó — , most vezessék előbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre, majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.
— De kérem — rimánkodék Peti — , mikor én ártatlan vagyok, oly ártatlan, mint a ma született gyermek.
— Tudjuk, tudjuk — viszonzá a főbíró, szavának legkeserűbb hangján — , te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator paripáját, ugye?
— Hisz az igaz, hogy ismerem — sóhajta a cigány — , de mit tehetek én róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielőtt először a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy bírónak választhatták volna. — Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily öreg ember mit tegyen, ha csákány— s pisztolyos zsiványok jőnek hozzá, s patkoltatni akarnak — szörnyű halált haltam volna, ha nem teszem.
— Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? — kérdé a szolgabíró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete fejével.
— Én csak azt gondolom — viszonzá Peti nyugodtan — , hogy zsiványok azért járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.
— És miért lakik kend (a címeket, melyeket az érdemes tisztviselő ide ragasztott, ortográfikus nehézségek miatt elhagyjuk) a falun kívül?
— Mert a teins vicispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi viskójában tűz támadt, nem tűri, hogy mi, cigányok benn a faluban lakjunk — felelt a cigány alázatosan — , elég baj ily öreg embernek!
Nyúzó, kinek az írás szavai szerint: “egy eltévedt bárány, kit az igaz útra — azaz a megye házához vezethetett, kilencvenkilenc olyannál, mely soha a jó ösvényről el nem tért” — kedvesebb volt, minden feleletben, mely valamely vizsgálat alatt álló személy által adatott, a bírói méltóság megsértését látta: s nem képzelhetik olvasóim a hatást, melyet szegény Peti egyszerű válaszai az érdemdús tisztviselőre tevének. Minden embernek megvan hiúsága, melynek megsértését más lényegesebb károknál nehezebben tűri; maga a jobb ember is neheztel, ha ítéletében csalódott, s embertársai hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, hogy őket jobbaknak találta, mint gondolá; — mi csoda tehát, ha Nyúzó Pál — kit önismeret (mely bármint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja) pesszimistává tett — , senkit, kit egyszer gonosztevőnek tartott, ártatlannak ismerni többé nem akart, s főképp ez esetben felbosszantva Ákos tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg cigány bűntettei napvilágra jőjenek.
— Jól van, jól — szóla elfojtva, amennyire bírá mérgét — ; majd meglátjuk, ily hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig híres cimborád meglesz, s majd szembeállításkor meglátszik; vezessék őt kentek hozzám; s hogy el ne szökjék, mert...
A cigány rimánkodott, s már a pandúrok igazítani kezdték a hegedűt, midőn Ákos megkönyö-rülve könnyein, kezességet ajánlt a főbírónak, s kéré, bocsássa szabadon. Nyúzó örvendve, hogy tréfáit kérése megtagadásával megbosszulhatja, tagadólag rázta fejét.
— Tudod — szóla a lehetségig nyájasan — , örvendek, ha kedvedet tölthetem, de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola kezeink közt lesz, s meglátjátok, e cigány cinkosaihoz tartozik.
— Ha Petit addig tartod magadnál — szóla Kislaky nevetve — , míg Violát