A falu jegyzoje. Eotvos Jozsef
öreg Ézsaiás azalatt nyugodtan folytatá életét. A szerény lak még csöndesebb vala ugyan, mióta a kedves fiú köréből távozott, s az agg lelkész, kinek már ezüst fürtök környezék homlokát, kertének gyümölcsfái alatt, hol egykor gyermekének játékait nézé, most magánosan járt körül; de lelke nem veszté derültségét. Mint a könnyű felleg, melyet a nap ragyogó sugárai átvilágítanak, maga a vágy, mely távol kedvesei után szívében néha támadott, csak egy örömmel több vala e tiszta kebelnek. De, valamint a folyó bármily nyugodtan haladva végre a tengerhez jut; s a virág szellő nélkül is elveszti leveleit, ha az idő lefolyt, mely a természettől illatozására adatott, úgy az emberi élet szintúgy múlik csend, mint vészek között. Ézsaiás érzé, hogy napjai számítvák, és e gondolatban nem vala semmi, mi lelkét nyugtalansággal töltené. A halál eszméje csak addig rettentő, míg benne az elválás eszméjével a viszontlátás gondolata nem egyesül, s Ézsaiás meg vala győződve halhatatlanságáról. Mint a fa, míg él, zöldellni meg nem szűnik, úgy e jámbor kebel el nem veszté reményeit végső leheltéig, csakhogy azok most egy más, szebb hazából intének feléje.
Egy kívánata vala még: az, hogy fiának karjai közt végezze életét, s az ég teljesíté e kívánatot is. — Jónás az őszi szünnapokban Bárdra jött. Tíz holnapig nem látták egymást, s midőn a fiú apját oly évtörötten s gyöngén, ez fiát oly épen s erősen látá, sírva szoríták egymást karjaik közé, amaz fájdalomnak, ez örömnek könnyeit hullatva. Jónás nem volt pesszimista. Valamint az emberek, úgy sorsunk iránt csak a tapasztalás tesz gyanakodókká, s ő még azon boldog korban állt, hol minden fájdalom váratlanul éri szíveinket, de mindamellett apjára nézve nem kétkedett, hogy e kedves lénynek napjai számítvák. S Jónás, nem csalódott.
Egy hét, melyet apa s fiú szeretetöknek élvezetében töltöttek, elmúlt, a nyolcadik nap első sugárai a jámbor öregnek hideg arcaira veték fényöket; s a bárdi közönség könnytelt szemekkel kíséré barátját nyughelyére, melyen paraszt kezektől faragva egyszerű kő jelöli a helyet, hol a legnemesb szívek egyike hamvad el, mely valaha emberi kebelben dobogott.
Jónás egész életének új irányt adott apjának halála. — Ösmerve apja kívánatát, eddig a teológiára fordítá egész szorgalmát. Minden életpálya szép, mely által azt, kit szeretünk, boldoggá tehetjük, s ha apja él s neki a bárdi lelkészséget átadja, ő kívánatinak kielégítésére helyet s alkalmat talált volna ezen körben is. De most, miután az ok, mely őt az egyházi pályán visszatartá, többé nem létezett, szabadon követé saját vágyait, s ezek őt zajosabb mezőre hívák. Azon korban, melyben Jónás akkor állt, keveset találunk, ki nyugodt életpályát választana magának. Az ifjú csak a hullámzó s nem a csöndes tengernek érzi nagyságát, s erejének érzetében csaták s küzdelmek után vágyódik. Jónás tehát a politikára szánta magát, s miután e pályán nálunk jogtudomány nélkül haladni nem lehet, a jusra veté magát egész erejével; s rövid kurzusa alatt annyira haladt, hogy tanárainak ajánlatára ösztöndíjt nyerve, jogi tanulmányainak bevégzésére német egyetemre mehetett.
Valamint kevés ember van, ki a honvágyat nem ismeri, s ha hazája határain soha túl nem lépett is, nem érzene néha leírhatatlan vágyat legalább azon hely után, hol született vagy ifjúságát tölté; úgy ritka, ki főképp ifjú korában hazája határain túl ne vágyódott volna, s a kálvinista diákok közt talán egy ilyen sem található. Természetes, hogy ez érzemény Jónásunknál sem maradhatott el. Pénzzé tevé tehát mindenét, mi apjától rámaradt, s mintegy hatszáz forinttal zsebében útnak indult egypár társsal Németország, a tudományok ezen áldott Colchisa felé, hol mogorva arcú német professzorok által őrizve a spekulatív filozófia arany — s épp ezért oly nehezen emészthető — almái függnek, s honnan tógátusaink aranygyapjú helyett az egyetemi matrikulát s bizonyítványokat hozzák magokkal. Mondám, elmene ő is tudományt keresni, s három évig ülte a német egyetemek kollegiális padjait. E három év részleteivel azonban keresztényi szeretetből megkímélem olvasóimat, csak azt említve itt, hogy idejének nagyobb részét Heidelbergben tölté, s a többi között, mert hisz mely ifjúnak ne volnának számos barátai, Rétyvel, ugyanazon teins alispán úrral, kinek falujában őt most mint jegyzőt találjuk, a legszorosabb barátságban élt.
E három év — kétségen kívül a legboldogabb, mely e becsületes szívnek a világon jutott — elmúlt, s Tengelyi Jónás egypár forinttal zsebében Pesten, azaz gyakorlati pályája küszöbén találta magát.
Egy öreg barátom (szegény jámbor ember, míg élt, mindig azt hittük, sokat beszél, csak most tudjuk, mi nagy baj az, hogy oly egészen elhallgatott) — valahányszor egy-egy fiatal ember bohóságot követett el, vagy ellenkezőleg valamely öreg ember oly célt ért el, mely után soká fáradott, azt szokta mondani: “be kár, hogy nem mint aggok születve, visszafelé éljük létünket, az aggkoron kezdve, s hideg téli napjaiból a férfikor derült s az ifjúság forró napjai felé haladva. Ha agg fővel, hideg kebellel lépnénk az életbe, könnyen s olcsóbban nyernők tapasztalásainkat, s midőn fáradságaink után végre célt érünk, legalább volna még erőnk szerencsénk élvezésére.” Az öreg, ki csaknem mindig ily hasznos tárgyakkal foglalkozott, sokat törte fejét e tézis bebizonyításán, s ha a világ kormánya csak oly konstitúcióval bírna is, mint hazánk, kétségen kívül indítványba hozta volna retrográd rendszerét — de én nem oszthatom véleményét. Meglehet, kevesebb ostobaságot követnénk el e rendszer mellett, s egyenesebben haladnánk célunk felé, de törüld ki éltedből bohóságaidat, vedd el azon tévedéseket, melyek között haladtál, s ha csak a cél maga marad, s azon poros egyenes országút, melyen azt elérhetnéd — megelégszel-e? Igaz, nem fogsz megbotlani, nem fogsz felbukni soha; de ha például midőn rókavadászatra készülsz, az elfogott rókát akkor adják kezedbe, mikor éppen lóra ülsz — örülni fogsz-e? s nem éppen azon botlások s fölbukások lehetősége-e az, mi vadászatodban legtöbb gyönyört ád? A világ, mint dr. Pangloss mondá — legjobb úgy, mint úristen teremté. Igaz, sokat tévelygünk, sokat botlunk, sokat esztelenkedünk rajta, de végre e botlás s tévelygés közt nem hiányzanak örömeink, s még nagy kérdés: ki irigyelhetőbb — az-e, kinek léte legédesb gyümölcsöt hozott, de mint a fügét virág nélkül, vagy kinek bájos, de gyümölcstelen virágozás juta osztályrészül? Én az utóbbival tartok, s valahány-szor bohóságim eszembe jutnak, mindig áldom istenemet, hogy nem teremtett józanabbnak. Tizenegy év alatt, meddig oskolába jártam, többet tanulhattam volna; s mint jurátus sokkal hasznosabban tölthettem volna időmet; de hová lettek volna mindazon szép labdázás s verekedés, séta s pajkosság és később édes ábrándaim, ha szorgalmasabban járok oskolába, s mint jurátus többet az ülésekbe? Még egyszer mondom: legjobb a világ úgy, mint teremtetett.
De most miután kis kerüléssel ismét a jurátusokhoz értem, térjünk vissza Jónásunkhoz. (Ne vegye rossznéven senki, hogy többesben szólok, mint az más, nem tudom hamarjában, melyik magyar írónak rossznéven vétetett — én mindig legalább tízezer olvasót képzelek hátam mögött, ki történetem tekervényes útjain lépésről lépésre követ, s azért nem szólhatok másképp.) Nálunk magyaroknál a politikai, mint a házasélet, mindig esküvéssel kezdődik, s pedig — mert Pythagoras elődeinknél hihetőleg nagy tiszteletben állt — a hallgatás esküjével, melynek azon sükerét nem tagadhatja senki, hogy jurátusok magok között törvényes tárgyakról nem szólnak. Jónás tehát fölesküdött, s másfél évig csörögteté kardját a fölséges curia lépcsőin, föl s alá; s így elkészülve ügyvéddé vált.
Ezen egész idő alatt hősünk életében semmi rendkívüli nem történt, mit följegyezni szükségesnek tartanék, kivévén azon egy negatív csudát, hogy Tengelyi jurátus létére másfél év alatt csak kétszer volt kávéházban, senkit meg nem vert