Rejtelmek (2. kötet). Bródy Sándor
a boldogságot is, a mit akkor érzett, a mikor Ágnes nyomorult kinok közt vajudott ágyán. És a mig igy sanyargatta magát, ilyen őrületes eszméi támadtak: vajjon nem azért kellett-e testvérének meghalnia, mert ő boldog volt ezekben a napokban?!
Csukló sirás fogta el és igy állott a gyermekek között, a kik körülrajongták. Nem hallotta, mit gagyognak azok és nem vette észre, a mint sógora bejött és beszélt hozzá. Egészen átadta magat a fájdalomnak és ez megkönnyebbitette.
Este felé már tudott a gyerekekkel bánni. Az egyiket altatta, a másikat étette. A következő napokon mindjobban kevesbedtek a könyei és egész rajongásával a kis árvák gondozására adta magát. Folyton közöttük volt, velük egy szobában hált és leste azt, aki csak egy cseppet is kemény legyen hozzájuk. Jaj lett volna annak!
Minden előleges megbeszélés, minden kérés nélkül átköltözött ide és nem törődött többé semmivel, csak a gyerekekkel. És dühös volt, valahányszor a férj ezért hálálkodott.
Egyszerre azonban megrettent, hallotta, a mint ágyazás közben a szakácsné beszélt a szolgálóval:
– Hát elveszi az ur?
– Hogyne. Ennyi gyerekkel csak nem maradhat igy.
– De a felesége testvérét! A pap se engedi.
– Nálunk szabad. Még jobb is, legalább ez nem lesz mostoha hozzájuk.
Hogy elhalt testvére helyét foglalja el: iszonyodott ettől a gondolattól. Aztán bár nem akart többé ahhoz sem férjhez menni, a kit szeretett – hitszegésnek tartotta, hogy akárki máshoz férjhez menjen valaha. Lány akart maradni örökké és egyszersmind testvére gyermekeinek anyja. De az lehet-e igy, a mikor már cselédek is ily iszonyuakat beszélnek!? Futni szeretett volna innen és elrejtőzni valahol, de rajongása lekötve tartotta itt.
Megdermedve várta be az eseményeket és a mig lelke egyrészében ujra kinyitott a szerelem dércsipte virága: valójának másik fele csupa sötétség, csupa félelem, csupa fázás. És a gyász második hónapjában a szó szoros értelmében kilelte a hideg, a mikor apja igy szólt hozzá:
– Mari, a gyerekeket nem lehet hagyni igy… Renner derék, becsületes, jó ember, meg fog becsülni téged!
Anyja sirt és csókolta kezeit, de nem szólt egy szót sem. Ő, mintha meg lett volna halva, a mig apja tovább beszélt:
– Te jó lány vagy Mari és jó testvér, hozzá kell menned!
Tehetetlenül, csüggedten leeresztette a karjait, engedelmesen lehajtotta a fejét – és: végre is hozzáment.
Fél év multán reggel visszaküldte a Gyalui István leveleit, délután esküdött.
Még az estve Bécsbe utaztak, egy szalonkupéban egyedül. Szemben ültek az ablaknál és alig szóltak egymáshoz. A mig a férj megfogván az uj asszony kezét, szólott:
– Nézzen reám, Mari!
Az asszonyka hidegen rátekintett, de egyszerre csaknem elsikoltotta magát. A Renner György mosolygós lárvája ismét nem volt ott arczán. Zöld, komor, elszánt volt, és ebből az arczból kelt ki ez a hang.
– Boldog vagyok! – mondá. – Sohasem hittem, hogy ily boldog leszek!
Iszonyodva nézett rá az asszony, eddig szédült volt, örökké kábult, mint egy álomkóros, most belátta helyzetének egész szörnyüséges perspektiváját. És egyszerre átvillant lelkén a vágyakozás: kiugrani az ablakon, a robogó gyorsvonat hadd marczangolja szét fiatal testét… Majd meg segitségért akart kiáltani ahhoz, a kit könnyelmüen, botorul, szive ellenére otthagyott. De ajkainak nem volt hangja, hogy kiálthasson, karjainak nem volt ereje, hogy megragadhassa az ablak zárját. Ott feküdt akaratlanul, tehetetlenül, mint egy cserép virág, kiszolgáltatva annak, a ki le akarja tépni kénye és kedve szerint.
– Rosszul van? – kérdé a férj.
Magához tért és nemet intett fejével. Majd meg minden összefüggés nélkül, halkan szólt:
– Szegény Ágnes!
A férj hirtelen lehorgasztotta a fejét, Mari folytatá:
– Én édes szép testvérem!
Mindaketten, arczukon a rémület kifejezésével huzódtak vissza helyeikre. A nász ez éjszakáján az élő asszony maguk közé fölidézte a halott asszony alakját, a testvér a testvért. Reszketve nézték a fantómot, mely rejtelmes, fagyasztó, fekete sugarakat lövelt ki magából. Csakhogy mig az asszony félelme daczára rajongással ölelte körül testvére alakját, a férfi mintha menekülni akart volna előle, behunyta szemeit. Szólni akart, talán rárivallni a halottra: «Vissza!» Félénken, megalázkodva nyult a Mari keze után és szárazon mondá:
– Ő elmult, nincs többé! Majd hirtelen megbánva ezeket a rideg szavakat, hozzátette:
– És nem akarhatja, hogy boldogtalanok legyünk.
Nagyon megörült ennek a mondásának és minduntalan visszatért rá, látván, hogy az uj asszony valamelyest megnyugodott mégis. Ettől fogva minden ékesszólásával, minden erejével azon volt, hogy meg ne zavarja annak bús nyugalmát és biztató, édesgető szóval csititotta. A gyerekről beszélt neki, kezét szoritotta, haját simogatta csendesen. Arczára lassanként visszatért a stereotip mosolygás, most kenetteljes, szinte apai kifejezést váltván. Csak egyszer hagyta el a reáparancsolt nyugalom, valamely hirtelen fellobogott vad tüz elárasztotta egészen és arczából kikelve, rekedten hörgé:
– Szeretlek!
De az asszonyka néma maradt e vallomásra, az izgalomtól, a fáradtságtól elgyötörve s összegubbaszkodva elaludt az ülésen és nem is ébredt föl egészen Bécsig. És amikor kiszállott a főváros e zúgó, ismeretlen ember-oczeánjába: bár szemei kinyiltak, csak folytatta kinos álmát. Járt, kelt, beszélt, evett; szóval élt, de alig tudott róla. Megadta magát a sorsnak, felesége lett egy álombéli alaknak, a mig egy másik álombéli lény tükröződött a lelkében, halványan, szerelmesen.
II
Renner György megfeszitette minden szellemi erejét, hogy az asszonyka figyelmét elvonja meghalt testvére emlékéről. Ujra akarta butoroztatni a lakást, de Mari nem engedte:
– Az övéi voltak és maga ki akarja dobatni!
Azt akarta, hogy minden ugy maradjon, a mint nála volt, a megboldogult izlése szerint öltöztette a gyermekeket, olyan tárgyakat vásárolt, a melyekről tudta, hogy Ágnes szerette azokat. És igy lassankint egy titkos és folytonos harcz keletkezett a férj és feleség között: az első fel akarta égetni minden emlékét, a második meg konzerválni akarta alakját minden áron. A szegény Ágnes arczképével volt tele az egész lakás, annak ruháit viselte és igy beszélt a legnagyobb gyerekhez.
– Te Lilike, jól megérts: nem én vagyok a te mamád, az meghalt, sirj érte, mindig sirj. Én csak a mamád testvérje vagyok és idejöttem, hogy téged ne bántsanak…
Renner nem hallgathatta tovább, durván rárivallt:
– Ne kinozza a gyereket! Meghalt és azzal vége, föl nem támaszthatja többé semmi.
Az asszony szeme szikrát szórt a dühtől és ajka fehér lett, mint a fal, halálos gyülölséggel vágta férje szemébe:
– Azt beszélem, a mit akarok!
Azt is beszélte, nem lehetett vele birni, nem lehetett leigázni. Például, sohse mulasztotta el megjegyezni, mielőtt lefeküdt volna:
– És egy félesztendő előtt még ő feküdt itten.
Sem rimánkodással, sem veszekedéssel nem lehetett rábirni, hogy más hálóhelyet válaszszon.
– Itt