Rejtelmek (2. kötet). Bródy Sándor
váltunk el és ha találkozunk még, mi leszünk a legharmonikusabb szeretettel összekötve.
– Nem hivta ki párbajra?
– Miért?
– Maguk igy szokták.
– Bolondság, hisz épp ugy megölhet ő engem, mint én őt! Mit érek vele? Ha ő meghal, ha én meghalok!
– Hát olyan nagy dolog az?
Renner bámulva nézett az asszonyra, aki ugy beszélt, mintha álmában szólana. Megütődött a hangon és ez a szó, hogy «halál», olyan józanitó hatással volt rá, mintha a fejét hideg vizbe dugta volna.
– A halál – évődött – a halál igen is nagy dolog. Én orvos vagyok és különösen tudom, hogy milyen nagy. Csodálatos, hogy az emberek nem őrülnek meg, ha halálukkal foglalkoznak. De alig van valaki, a ki hiszi, hogy ő is meghal. Én például nem akarok, nem és nem!..
A mámor lassankint elszállott a fejéből és most mégis kiveresedett egészen. Erősen gesztikulált a kezeivel:
– Nem akarok és nem!
– Hátha muszáj?
A férj csodálkozással és rémülettel nézett feleségére. Talán ezzel a kérdésével inzultálni akarta volna.
Majd megfogta a kezét, képébe mosolygott és keményen kérdé:
– Talán szeretnéd?
Az asszony elfordult, nem felelt. Renner nem hagyta abba a kérdést, leült az ágy szélére és mig felesége jéghideg kezével játszott, kérdé:
– Olvastál az ujságban azokról az asszonyokról?
– Kikről?
– A kik megmérgezték a férjeiket. Mi a véleményed az esetről?
– Semmi.
– Én az asszonyok pártján vagyok, ha nem szerették az urukat többé, jól tették… Mert ez a kérdés: szeretem vagy nem szeretem? Ha nem szereti: eltávolitani joga van. Ha nem lehet másképp, akár a legbrutálisabb eszközzel…!
Az orvos nyugodtsága most már teljesen visszatért, csak imitálta a mámoros embert. Szemtelen szárazsággal beszélt, erősen meghangsulyozott minden szót és ezenközben ugy összeszoritotta a felesége kezét, a hogy csak tudta. Majd meg nagy alázatosan az ajkához, homlokához nyomta lágyan, hizelegve. Simogatta, megcsókolta minden ujját külön-külön. Az asszony hagyott magával tenni mindent, mintha karjai, kezei nem az övéi volnának többé. Lelke szinte különvált testétől, avagy e rettenetes hajnalban ő maga oszlott két részre; egy álmos, hideg asszonyra és egy másik hatalmas lényre, a ki gyászának, borzalmának és boszuvágyának kinjai alatt nyög, sikong. De sokáig nem tudta volna már kiállani e rettenetes kettéosztódást. Ugy érezte, hogy megful, elájul, ha még tovább tart e beszélgetés. Szerencsére az ablakok függönye mindjobban fehéredett, a gyerekszobában pedig a legkisebbik leány hangos sirással köszöntötte a hajnalt.
Renner ásitva nézte meg óráját.
– Hajhó, későn van! Aludni is kell… Homlokon csókolta feleségét és elment aludni.
Egy félóra mulva Mari felugrott és egy kissé félrehuzva az ajtó függönyét, belesett férje szobájába.
Renner György le se feküdt még. Állott a szoba közepén, zsebébe mélyesztett kézzel, erősen szivarozva.
Az asszony meglapult az üveges ajtó mellett. Nem lélekzett, nem látott, nem élt többé. Egész mivolta a boszuvágy ösztönévé alakult át. Egy tigris párája szállt át szép, gyengéd testébe. Arany-barna, lágy-fényü madonna-szemei – a szoba e mély sötét részében – foszforeszkáltak a dühtől.
Berugni az ajtót, rárohanni és megfojtani: erre érzett erőt e pillanatban. Ennek a vágya járta át olyan erővel, hogy elfeledkezett szüleiről, a gyermekekről, magáról, még elhalt testvéréről is. És ha teste engedelmeskedett volna az emberölés ez elementáris szenvedélyének: a következő pillanatban ott térdelt volna férjének hörgő mellén. De nem tudott mozdulni helyéből, halálos ellenségének fekete alakja a mindjobban fehéredő szobában: hipnotizálta. Rámeredt, nézte, mit tesz. Mint mozdul meg most, mint huz ki zsebéből egy revolvert, mint fogja annak aczélcsövét szájába, most elmosolyodik, eltorzul az arcza, majd megrémülve veszi ki szájából a fegyver csövét.
Az iszonyatos pantomimia igazi szinjátékká változik át. A dráma hőse elérkezett szenvedélyének forró pontjához: beszélni kezdett. Mari egész világosan hallja a rekedt szavakat, a néma pisztolylyal való párbeszédet:
– Nem akarok és nem! – susogja az ember és gyávaságának paroxizmusában undorral dobja el a pisztolyt. De nem tud rá nem nézni és mint utálatos szörny felé, ugy néz a kedves, csinos, finom csecsebecsére. És az visszanéz rá: pedig szeme nincs; szól hozzá: ajkak nélkül; vitatkozik vele, daczára, hogy öntudata sincs. Avagy nem ő beszél, nem is ő vitatkozik, nem ő néz, hanem valami anyagi hüvelyétől megfosztott szellem, mely lakástalanul bolyong a világ fölött és hol ebben, hol abban a tárgyban vállal magának lakóhelyet. És mindaddig ott marad, a mig egy erős emberi akarat nem exorczizálja!
Renner György hamar végzett vele. Dühösen dobta el szivarját és szólt:
– Még csak ez kéne! Ajhaj, majd – holnap!
Elásitotta magát, hamarosan levetkőzött és bebujt az ágyba.
Reggel lett; a leeresztett függönyön keresztül beszűrődött nap tejfehér sugarakkal árasztotta el a szobát, az asztalt, az ágyát, az ágyban nyugodt fejét az alvó férfinak. Elért az ajtóhoz is és átjárta a még mindig ott álló asszonyt. A meleg sugarak fázó érzést keltettek benne, megborzongott, fölébredt, félreállt.
Eszébe jutottak a gyerekek. Hamarosan felöltözködött és átment hozzájok.
Csak a két éves kis fiu aludt még. Péterke, azaz Pityó, a «kitanult», a ki éjszaka nem szeretett aludni, inkább játszott és nem hagyta aludni a cselédeket sem. Édes álma csak napvilággal volt. A miért is közönségesen grófnak nevezték. A legyek mászkáltak rajta, de ezt nem bánta. Igaz, hogy a legyek is mintha lábujjhegyen jártak volna az édes kis betyáros, bársonyos arczon.
Pityó a felső fiókban aludt, alul Bibiczi – igazi nevén Mária – meditált. Különös karakter volt ő nagysága is, szelid, nyájas, jó, nem falánk, nem nagyon játékos, de beteg a szines tárgyakért meg a papirosért. Egy ingben, de a piros czipőjében feküdt, nem lehetett róla az este levetni. Egyik kezével marisgálta a papirost, a másik kezével magához szoritotta a reggeli ujságot, melyet mindig ő szokott legelőször is elolvasni.
Lilli, a legnagyobb, már felöltözötten reggelizett. Rövidlátó létére egész kövér képével belebujt a findzsába és a mikor fölnézett, a mikor mindennek vége volt, ugy nézett szét a szobában, mint a ki egy bölcs és nagy dolgot cselekedett éppen. Nem is állt szóba senkivel, csak az ujszülöttel, a legkisebbik testvérrel, a ki kocsiban feküdt és állandó foglalkozását folytatta: nézte a saját maga piczike ujjait és igen örült és igen boldog volt, látván, hogy ujjai mozogtak.
A szobában csend, két boglyas cseléd bóbiskol a kocsi mellett. A nap sorra járja a szoba minden tárgyát és sorra elfoglal minden zugot. Végre elér az alsó fiókba is és a kis grófot költögeti. Az meg kapja magát, álmában szépen hasra fekszik. Hangos lélekzése olyan édesen veri föl ezt a csendességet, melynek különben is azonnal vége, a mint belép Mari mama.
Pityó fölébredt és sirva követelte a reggelijét, Bibiczi orditott a függöny sárga gombjáért – teljesen összegyürvén immár az ujságot. Lilli odabujt hozzá és a szőke fejével el akarta dönteni és kaczagott