Álomvilág: Elbeszélések. Ambrus Zoltan
megrémült.
– Nem, kis Flórom – szólt könyörgő hangon – te ezt nem teheted velünk. Nem felejtheted el ősz atyánk utolsó kivánságát, nem alázhatod meg az én gyászruhámat, büszkeségem és lemondásom sötét öltönyét. A királyfi már nem késhetik soká. Csak még egy kicsinyég várj, édes szerelmem.
Flór sirt és még sokáig gondolt a vadászra.
V
Rohant az idő, illantak az évek. Langlinak, a ki folyvást az erkélyen ült gyászruhájában, a hosszu várakozásban megdermedt a lába, s Flór homályosra sirta a szemét. Eliant egyedül járt le a rétre virágot szedni.
Eliant karcsú volt, mint a szarvas-ünő, s oly szeliden, annyi bizalommal nézett a világba, mint egy őzike, mely most lépett ki először sziklaodvából, s nem ismerve semmi veszedelmet, nem fél semmitől.
De a hogy hirtelen a pásztorra bukkant, a ki egy levágott fa törzsére könyökölve nézte az égen uszkáló bárányfelhőket, maga sem tudta mért, mégis megrettent.
A kis pásztor megnőtt azóta s már nem félt a fehér-ruhás lánytól.
– Jó napot, kicsi grófkisasszony – szólt vidáman, mert örült, hogy ujra látja a fehér pillangót – csak nem tőlem ijedtél meg?!
Eliant még soha se látott pásztort, de azért nekibátorodott és nem futott el.
– Megmutatom neked a legkisebb báránykámat – folytatta a pásztor. – Fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.
Eliant örült a báránykának, s kérte a pásztort, szedjen neki virágot.
Azután mindenfélét beszélgettek. A pásztor azt mondta neki:
– Kedves emlékeim, édes reménységeim kis pillangója, oly régen vártalak!
S attól fogva Eliantnak folyvást ez a pár szó járt a fejében.
Nem is titkolta el Flór és Langli előtt:
– Beszéltem a pásztorral, s nekem adta a legszebb báránykáját.
Flór és Langli nagyon megijedtek.
– Többet nem szabad lemenned a rétre – szólt szigoruan Langli.
– Kis Eliantom, felejtsd el a pásztort – könyörgött Flór – én sem gondolok többé a vadászra.
De Eliantnak hiába beszéltek.
– Vissza akarok menni a pásztorhoz – szólt másnap, makacsul, mint a rossz kis lányok. – Látni akarom a báránykámat. Báránykám fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.
Langli igen megharagudott, s nem engedte, hogy lemenjen a rétre. Flór pedig összetett kézzel kérte, hogy maradjon a toronyban, s igy suttogott a fülébe:
– A királyfinak ma vagy holnap meg kell érkeznie. Mit szól, ha megtudja, hogy nem várod jegyben, gyűrűben, hanem naphosszat künn csatangolsz a réten?!
És a két szomorú leány körülfogta a kis fehér ruhást.
– Emlékezzél vissza apánkra, Ispilánt herczegére! Igy szenteled meg végső akaratját?!
Eliant nem akart rájok hallgatni, de nénjei folyvást a halottról beszéltek neki.
– Még jó, hogy nem érte meg ezt a szégyent! – szörnyüködött Langli.
– Megfordul a sirjában – tóditotta Flór.
De Eliant csak a pásztorra gondolt.
– Virágot szedett nekem, s hogy kedvemben járjon, felkúszott egy gyopárért a meredekre, a hol a madár se jár.
– S nem gondolsz apádra, a ki az életedet adta?
– Kedves emlékei, édes reménységei pillangójának mondott! – suttogta Eliant.
– El kell szakadnod tőle – ismételte Langli.
– Oly régen várt! – könyörgött Eliant.
S egy ideig nem hajtott semmi szóra. De mikor egyszer zivatar rázta meg az ó-torony ablakait, s a szélvihar sirámában Langli felismerte apjuk szavát, megtört az akaratja. A rétre feketeség borult; a pásztor messze volt.
– Legyen – szólt Eliant.
– Jó leány vagy – szólt Langli – s a királyfi le fogja hozni érted az ég csillagait.
– Azért mindig ő rá fogok gondolni – sugta Eliant Flórhoz.
– Egy darabig – felelt Flór. – Aztán elmúlik minden.
VI
Eliant ajka szinte kicsattant a tüzes pirosságtól. A szeme égett, és házi dolgoktól formátlan, barnás kis keze remegett. Nem lelve egy pillanatnyi nyugtot, mint egy megszállott hánykolódott ágyában. És vére keringett, keringett szilajon.
A mult két kisértete ott ült az ágya mellett, mozdulatlanul.
Eliant szólt:
– Nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?
Langli már nem igen tudott járni, és Flór csak keveset látott. A szürke kisértetek mégis összefogóztak s kimentek az ó-torony erkélyére.
De a királyfi nem jött.
VII
Sok év haladt el. A lovag, a vadász és a pásztor, csontkezüket szépen összekulcsolva, feküdtek a földben s Fellegvár leányai még folyvást várták a királyfit.
Szellemekhez hasonlatos árnyék-alakjaik meg-megjelentek az ó-torony erkélyén. Szürke ruhájukat látva, a libapásztor lányok ijedten futottak vissza a faluba, s a kis csordás fiu egy terebélyes fa mellől álmélkodva nézte szüntelen bolyongásukat. Sóhajtásaik elhallatszottak a rétre, s a faluban keresztet vetve beszélték, hogy husz év óta egyik sem evett s hogy a béna ismét jár, mint a hogy a hazajáró lelkek. De fergetegben kellett őket látni! Vad tánczot jártak a villám fényénél, s mikor a zivatar elvonult, üvöltésük betöltötte a tájt.
A Fellegvár pedig pusztult, egyre pusztult. Kövét belepte a moha; falai összeroskadoztak; ember, állat nem mert a közelébe menni. Utóljára már messziről is látszott, hogy csak pókhálóból vannak a falai. A hold keresztülsütött rajta.
VIII
Egy este roppant köd szállt a rétre. Ez a köd betöltötte a kunyhók piczi kertjeit, nehézzé tette az alvók lélekzetét, s teljesen eltakarta a Fellegvárt.
Reggel, mikor a nap ismét letűzött a rétre, a pókhálóvár és a gróf-kisasszonyok eltüntek. Szétfoszlottak, mint a köd és az álom.
DOM GIL, A ZÖLD NADRÁGÚ
I
Mély gyászba borulva ült Dom Gil, a zöld nadrágú, a Szent-Bálint-vendéglő erkély-ajtajánál, mely a Tajora bámult.
Kócsagtollas birétomát lehúzta az orrára, és előkelő ujjai szomoruan turkáltak fürteiben, melyek egy idő óta fehér szinben hivalkodtak. Szomoruan, mondom, mert az október hónap gyalázatos még Portugalliában is.
Odakünn, a Tajo piszkos habjai lomhán hömpölyögtek a nagy semmi felé. Az utczán fázós emberek nyargaltak adni és venni, rászedni felebarátjaikat, koldulni vagy páváskodni, s legkivált enni, hosszan, hosszan, örökkön enni, mint a sertések. Mindezek az emberek el valának merülve szennyes gondolataikba, s nem látták Dom Gilt és az ő zöld nadrágját.
Benn,