Álomvilág: Elbeszélések. Ambrus Zoltan
Gil megfogta az erőtlen kezet és elboritotta csókjaival.
– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó, hogy elvakitanak ezek a gyémántok!.. Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…
Látomásai voltak szegénynek. Dom Gil zokogni kezdett.
A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.
Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:
– S ő sem látta meg zöld nadrágomat!
BOB, AZ OROSZLÁN
I
Hárman ültek az asztalnál: a púpos, Miss Lilian, a szeliditőnő, és Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya, a kuczkóban feküdt, s félig aludt, félig bölcselkedett.
– Huszonhét garas! – szólt a púpos – az embernek éhen kell halni. Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam: »Tessék besétálni! Tessék besétálni! Miss Lilian fenevadjaival! A kutya mint számoló-művész!« – és ime. Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem eszel, Little John? Nem eszel, kis betyár?
A majom elégedetlenül morgott s Miss Lilian nem felelt.
– Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka – folytatta a púpos. – Nem tud semmit és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi s aztán vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyujtózkodni s naphosszat ásitozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig vesződik, fut-fárad s mulattatja az uraságokat. Az meg döglik, zabál és melegszik. Többet eszik, mint mi mindnyájan együttvéve. És mennyi fütő kell neki, Istenem, mennyi fütő! Egy piszkos, vén bestiának!.. Nem igaz, Little John?
Little John panaszosan dörmögött, s Miss Lilian végre megszólalt.
– Ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, mert ön nem tud felejteni, Mr. Reginald. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belemarkolt a húsába, s ha véletlenül oda nem tévedek, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak között. Ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginald, s tudom, hogy a betegsége ettől a naptól kezdődik…
A púpos közbevágott.
– Ne is beszélj nekem arról a napról, mert felforr bennem a vér; jobb, ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! A ki enni adok neki s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult! Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha erre gondolok. Mondok neked valamit s aztán ne beszélj nekem erről. Tudod-e, mit forgattam a fejemben, az után a nap után, a mikor ez a piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert golyót röpiteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban, tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő!
Miss Lilian elnevette magát.
– Csakhogy ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginald gondolja. Bob öreg és szelid; a ketrecz, az idő és a hideg egészen megtörte az istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt szüksége.
– Nem kérdeztem volna meg – szólt a púpos az értelem felsőbbségével – tetszik-e neki ez a kis tréfa, vagy sem? Ó, engem nem lát többet a ketrecz közelében! De kieszeltem valamit, a min talán csudálkozni fogsz: olyan egyszerü a dolog. Kieszeltem: a ketrecz-guillotinet. Egy kis gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a ketrecz tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy átsétáltatod az uj ketreczbe, s aztán már a többi az én gondom…
– S ön azt hiszi, Mr. Reginald, hogy rá vehetett volna erre a gonoszságra? Fuj! Különben ez annyi lett volna, mint lemondani róla egészen. Mert szeretném látni azt a szeliditőt, a ki hajlandó volna belépni hozzá ez után a műtét után. És részletekben ölni meg, csakhogy kinlódjék: micsoda gondolat! Ha terhére van s lelövi, azt értem; szegénynek úgy se sokat ér már az élete. De így!.. Ez igen csunya ötlet volt, Mr. Reginald; s nemcsak kegyetlen, hanem ostoba ötlet is. Mert végre is Bob kenyeret keres önnek.
– Azaz, hogy keresett – felelt a púpos. – Akkor még keresett. Ma már nem is keres, csak eszik. Föleszi mindenünket. Ennek a kis ficzkónak egy uj vörös nadrágot akartam venni; arra se telik. Semmire se telik. Nem fázol, Little John? Gyere te gazember, ülj az ölembe. Szereted a sört, te zsivány? Ugy-e, hogy szereted? No hát igyál. Hehehe, te gazember, te gazember!..
S megveregette a majom szőrös arczát.
A hogy hozzáhajolt s itatta, hamarjában nem lehetett megkülönböztetni, melyik az ember s melyik a majom. Little John arcza értelmesebb volt, mint Mr. Reginaldé, s a majom nem látszott oly vadnak, mint az ember.
– Különben szerencséje – folytatta Mr. Reginald – hogy olyan szegény vagyok. A guillotine-ja sokba kerülne s nekem nincs pénzem.
– Ne is beszéljen nekem erről, Mr. Reginald, mert minden szava a szivemet hasogatja. Szegény Bob! Mi lesz vele, ha én nem leszek itt?! Pedig én elhagyom önt, Mr. Reginald.
– Mi az?.. Mit mondasz, Zsuzsánna?
– Azt, hogy elhagyom önt, Mr. Reginald. Férjhez megyek a borbélyhoz, a kit a multkor kitiltott a bódéból, mert szóba álltam vele. Éppen erről beszélgettünk akkor.
– Elment az eszed, Zsuzsánna? Ez lehetetlen! Ki főz nekünk akkor? Ki mos, vasal ránk? S ki bánik a vadakkal?
– Szolgáló akad elég, s Bobhoz megfogadja Goliath-ot, a régi szeliditőjét. Goliath már öregszik, lehet beszélni vele. Azt hiszem, kevesebbel is megelégszik, mint én.
– És mért akarsz elhagyni? Igy egyszerre?
– Tudja, Mr. Reginald, én nagyon csöndes némber vagyok, s nem jár az eszem haszontalanságokon. De nekem is kell az ember, s ön nem ember, Mr. Reginald, ön úr.
– Ezt érdemeltem tőled? Ezért tartottalak, ezért fizettelek nyolcz esztendeig? Egy vagyont raktál félre a garasaimból s most itt hagysz?
De Miss Lilian-t már nem lehetett észretériteni. Karácsonykor letelik a szegődése s ezzel búcsút mond a művészi pályának. Mr. Reginald mondhat, a mit akar. Ő nem veszi vissza a szavát.
– Hallod ezt, Little John? Karácsonykor férjhez megy a borbélyhoz. Ember kell neki. Megint Zsuzsánna lesz Isten, ember előtt; fogadjak magamnak más Miss Liliant. Hallod ezt, Little John? Ugy-e, te nem tennél ilyet, Little John?
A majom keservesen nyöszörgött, s a púpos elérzékenyült.
Mondhatott akármit, Zsuzsánna hajthatatlan maradt. Kérésre, fenyegetésre ugyanazt felelte, konokul, egyhanguan:
– Karácsonykor megyek.
Ha egy engedelmességhez szokott asszony egyszer a fejébe vesz valamit, azt harapófogóval se feszited ki onnan.
Mr. Reginald szorultságában a kutyához fordult:
– Hallottál ilyet, Old Jack? Elhagyják a gazdádat. Hát nem voltam én jó mindnyájatokhoz? Nem adtam nektek enni? Ütöttelek, vertelek? Igen, vertelek, de nem szivből, csak a tudomány érdekében.
Ezeket a szavakat, hogy: »a tudomány érdekében« Old Jack értette; szűkölt s ugatni kezdett.
Ennyi gyász láttára Zsuzsánna