Álomvilág: Elbeszélések. Ambrus Zoltan
s ott illedelmesen megemelintvén előtte a kalapomat, azt kérdezzem tőle:
– Tisztelt Nagysád, minthogy ma véletlenül nekem is az iskola-utczában van dolgom, megengedi-e, hogy elkisérjem?
A Binder Sárika jósága és az én egyhanguságom határtalanok voltak. Egyébként sietek kijelenteni, hogy kettőnk regényéből már csak a következő párbeszéd-rongyra emlékszem, mely épp oly gyakori volt nálunk, mint Homérosznál a Rhododaktülosz Éosz:
– Lantos ur szintén az iskolába szándékozik?
– Igen, Nagysád, szintén.
Természetesen, minthogy egyébbel akkortájt egyáltalán nem foglalkoztam, abban az órában is Binder Sárika után vágtattam, mikor viszont kellett látnom tündéremet. Ó, az álnok! Nem a Sárika virágos, kék mosóruháját öltötte magára, csakhogy megejtsen?! De én keresztülláttam rajta. Tudtam, hogy az, a ki mellettem lépeget, csak ál Binder Sárika, s a valóságban nem más, mint Pókháló kisasszony. Ráismertem a mosolyáról, a tekintetéről, csengettyü-hangjáról.
Nem mondom el, hogy mit beszéltünk; talán nem is beszéltünk egyébről, mint táncziskolai apró történetekről. Beszéd dolgában tündérem hű maradt szerepéhez. De meggyónom, hogy tekintete és mosolya egészen másról beszéltek; meggyónom, hogy ez a tekintet és ez a mosoly a halhatatlanság örök dicsőségét igérték nekem.
És csakugyan megszöktem az iskolából; csakugyan kimentem a városmajorba, verseket irni, ölelkező rimekben; a tölgyek közé, hogy átadjam a halhatatlanságnak a Binder Sárika nevét, s ráadásul a magamét is.
III
Egyszer, jóval későbben, utra készülődtem. Menekülni akartam a haszontalanság esztendőinek hazajáró lelkei elől. Okos emberré szerettem volna lenni. Akkor azt hittem, hogy ez könnyü, csak akarni kell.
Azt még nem tudtam, hogy hová megyek, csak azt tudtam, hogy el kell mennem akárhová; el onnan, a hol voltam. Mégis, úgy gondoltam, hogy majd jobbra tartok.
Már mindenem össze volt csomagolva, csak még egy Pierrette-kép állott az iróasztalomon. Erről az egyről sokáig nem tudtam elhatározni: vajjon magammal vigyem-e, vagy a kályhába dobjam? Egy bolond kép, olyan, a milyet fiatal festők szeszélyből, művészi hányavetiségből ütnek össze; valami idétlenség: fehér-fehéren. Egy mosolygó, kékszemü Pierrette; ostobaság, mondom, mely azonban kedves volt nekem.
Tudniillik: ismertem egy kissé ezt a Pierrette-et.
Ledültem a kanapémra, hogy még öt perczet adjak magamnak az elhatározásra. A szomszédban egy doktor-kisasszony a Lohengrin nászindulóját kezdte kalimpálni. Untam már a nászindulót, a doktor-kisasszonyt, a Pierrette-et, magamat és az egész világot.
Egyszerre az iróasztalomról megszólalt a kép.
– Nézz rám.
– Nem. Soha többé.
– Nem ismersz?
– Ó, nagyon is! Jobban, mint szeretném.
– Tévedsz. Én vagyok, Pókháló.
– Úgy? Mindegy. Rólad sem akarok tudni többé.
– Miért nem?
– Mert megcsaltál. Elhitetted velem, hogy nincs szebb dolog a világon, mint a Random Roderik kalandjai. Nos hát ez hazugság. Minden mese szörnyen ostoba; okos dolgok: a kőszén, a valuta és a perrendtartás. Aztán meg örök dicsőséget igértél nekem. És ez még nagyobb hazugság volt. Azon kezdem, hogy dicsőség nincs, talán nem is volt soha. Vagy ha mégis volna, annyi bizonyos, hogy nem az én számomra termett.
– Ej – szólt a kép – mikor gyerek voltál, úgy beszéltem hozzád, mint gyerekhez szokás. Azért nem csaltalak meg. Hidd el nekem, ezen a földön minden, de minden: játék; s az a játék, a melyet én mutattam neked, még a legszebbek közül való. A dicsőség sem álom, ha csak azt képzeled alatta, a mit elérhetsz. Mit gondolsz, van olyan csodabogár, a ki nem törődik vele, hogy a többiek megbecsülik-e?! Ugyan hadd el! Ismerlek, szép maszk! Aztán meg: már benne vagy a játékban. Ha veszit is az ember: mindenkin rajta áll, hogy legalább szépen játszsza végig a megkezdett játékot. És ha vannak dolgok, a melyek nem a te számodra termettek, ezek: a kőszén, a valuta, a perrendtartás, meg a többiek.
– Mit akarsz tőlem?
– Azt akarom, hogy balra menj, ne jobbra. És engem vígy magaddal.
Fölálltam, fogtam a Pierrette-et és bedobtam a tűzbe. Hanem azért balra mentem, nem jobbra. S a legelső helyen, a hol tanyát ütöttem, a falról egy Pierrette-kép mosolygott le rám. Valami Willette-másolat; fehér fehéren.
IV
Ó, hogy álom volt csupán!
Úgy tetszik, rég volt, nagyon rég. Mikor még más nap volt az égen. Mikor ujra megtanultam imádkozni. Mikor még volt a világon tavasz; mikor még volt a gyümölcsnek íze; mikor a gyerekek még énekeltek az utczán.
Emlékszem, egy este, lámpafénynél, betüket vetettem betük után. Nem volt az se kőszén, se valuta, se perrendtartás, de valami afféle. Elég az hozzá: akkor kedves volt nekem az a munka.
Elbóbiskolhattam egy kicsit, mert felriadtam rá, a mint valami az asztalról a földre koppant. Egy könyv. A Fleurs du mal.
A hogy’ lehajoltam érte, pézsma-illat csapott meg, s ugyanakkor valaki megérintette a vállamat. Tudtam jól, hogy a ki vállon érint, nem élő lény, csak üres látomás, de már nem volt erőm rá, hogy megtöröljem a szemem.
S a valaki igy suttogott a fülembe:
– J’aime de vos longs yeux la lumière verdâtre.
– Honnan jössz, látomás?
– Innen, ennek a könyvnek a lapjai közül. Nézd, hogy’ össze van gyürve a báli ruhám.
Csakugyan, nem a legjobb szinben volt a szegény látomás. S meglátszhatott az arczomon, hogy nem igen vagyok megilletődve.
– Ej tán meg se ismered a szegény kis Pókhálót? Már az igaz, hogy szépen megfelejtkeztél rólam!
– Hagyj nekem békét. Nem szeretem a pézsma-illatot.
– Ez nem pézsma. Ez tamarinfa-illat.
– Legyen akármi: menj vissza, a honnan jöttél. Ne zavard meg a nyugalmamat. Boldog vagyok. Nem kellesz.
– Goromba vagy velem. Ezt nem vártam tőled, hálátalan! Ez csúf dolog! Én mindig kedves voltam hozzád.
– Rászedtél. Emlékszel még a hazugságaidra?
– Nem voltak azok hazugságok. Mit tehetek róla, hogy türelmetlen voltál?! S aztán édesem, ha megcsaltalak volna is?!.. Meg fogod bocsátani.
– Nem. Ezután majd csak szépen megleszek nélküled. Nem esik többé nehezemre lemondani rólad.
– Majd meglátjuk. Engem nem egykönnyen felejtenek el az ilyen urfiak. Különben ez nem is illenék hozzád. Te azok közé tartozol, a kik visszatérnek.
– Nagyon bizonyos vagy a dolog felől. Pedig hiába valók lesznek az igéreteid.
– Nincs igazad. Tudnék igérni valamit, a mit kár volna visszautasitanod.
– Ugyan mit?
– Szófrozűnén. Békét tenmagaddal. Eh, ne add az ártatlant! Azt hiszed, sokáig be fogod érni ezzel a munkával?! Ezzel a munkával!
Felkapta az irásaimat s az asztal alá lökte.
– Csitt, ne üss lármát! És beszélj halkabban, mert kidoblak.
– Vissza fogok jönni az