Álomvilág: Elbeszélések. Ambrus Zoltan
nem kell kétségbeesni – vigasztalta Délignyitó. – Szép vagy. Olyan szép, hogy ha hozzáérsz a lábujjaid hegyével, az Aszoka fának tüstént kinyílik minden virága. Tested oly puha, mint a selymes bőr egy három napos elefánt orrmányán, nyakadnak lótusz illata van, s arczocskád olyan szelid, mint a hold. Majd ki foglak festeni. Megtanitalak a hatvannégy művészetre, hogyan kell a férfiakat elcsábitani, megtanitalak a hatvannégy tudományra, hogyan kell őket szeretni, s megtanitalak a hatvannégy bölcseségre, hogyan kell őket kijátszani. Akarod?
– Nem.
– Bolond vagy. A férfiak arra valók, hogy elcsábitsuk, szeressük és kijátszszuk őket. A férfiak gonoszak. Ha tudatlan vagy, kiszivják a mézet ajkadról és odább mennek. Hallgass rám. Én ismerem a férfiakat.
– Van egy férfi, túl a tengeren – szólt Inicza – a ki nem gonosz. Ahhoz akarok visszamenni.
– Miért hagytad el?
– Tánczolni akartam a holdvilágnál.
– És eljöttél a tengerészszel?
– Nem. Ő hozott el.
– És most vissza akarsz menni?
– Vissza.
– Fogadj szót. Maradj itt. Ez a táncz és a holdvilág országa. Majd találsz egy férfi helyett százat.
– Nekem ő kell. Mások nem kellenek.
– Hát szereted?
– Nem tudom. De vissza akarok menni hozzá. Ő megmondta, hogy visszamegyek hozzá.
– S hogy’ mészsz keresztül a tengeren?
– Addig könyörgök az utszélen, mig találok egy jó embert, a ki haza visz.
– Ó, te szegény kis féreg! Te még nem tudod, hogy nincsenek jó emberek… De talán vannak jó asszonyok – szólt aztán.
Mert látta, hogy Inicza arczán patakzott a könny.
V
A halász bárkáján ült és a fekete vizet nézte. A hová nézett, mindenütt egy-egy hullám született. A hol előbb még forgatag volt, a víz magasra szökkent; valami titokzatos erő utját kereste kifelé a mélyből. A hullám egy pillanatig dagadt, tornyosodott; neki indult, hogy eláraszsza az egész világot, aztán összeesett, hogy örökre megtörjön. A halász fáradt volt. Felhúzta a hálóját és elment haza.
A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:
– Apám, itt van a forró kezü asszony.
– Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.
– Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.
A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.
– Apám, én félek – szólt a vak fiu.
– Ő nem bánt téged – felelt a halász.
– Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor megcsókolt.
– Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában. Ha akar, egyék és igyék.
Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.
Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.
– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.
Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:
– Jól vagy, kicsi fiam?
– Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.
– Beszélget veled néha?
– Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.
– Mit beszéltek egymással?
– Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.
– Beszélj vele máskor is.
Hanem azért ő nem szólt Iniczához.
Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.
– Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.
A fiu sirva fakadt.
– Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.
– Mit álmodtál?
– Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban; utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál. Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.
– Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a víz. A víz a mi legjobb barátunk.
– Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?
A halász nem felelt.
– A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak fiu.
A halász sokáig gondolkozott.
– Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?
– A gyűrűjét?
– Igen, a gyűrűjét.
Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra egyhanguan kopogta:
– Kinn van, kinn van.
– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.
Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:
– Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vett neked?
Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.
– A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.
VI
A vak fiu egyedül volt a házban.
Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor megszólalt:
– Kis anyám!.. Kis anyám!..
De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.
Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot hoztak volna a házba.
Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:
– Hallgass, ne költsd fel!
Később az apja szavát hallotta:
– Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!
Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.
– Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele – kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!
– Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt egészen.
NINIVE PUSZTULÁSA
I
Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit úgy hivtak, hogy Lilith.
Lilith a felső városban lakott,