Nyomor. Bródy Sándor
olvastam. Szegény barátom: ön kizárólagosan követeli magának hölgye szivét! Mit: nem ismeri a nő fiziologiáját, sem anatomikus összetételét? Ön nem tudja, hogy a nőnek nem lehet egyet szeretnie és lehet százat anélkül, hogy u. n. szerelmi ereje megcsappannék!? Felteszem, hogy kérdéses versében igaz érzelmeket fejez ki s nem képzelgés az sem, amire ott kilyukad, t. i. hogy megtudna halni, ha Adelgunda vagy Teofánia – hogy is hívják hősnőjét? – igen, – Lukrétia: mást is szeretne! Nos, barátom, akkor csak csináljon jó előre testamentumot; – mert biztos lehet feltevésében: Sidonie – vagy hogy is hívják? – mást is fog szeretni! Hanem üsse kő: mit törődik ön vele; én azt ajánlom: nyugodjék meg a teremtés rendelésében s vígasztalja magát… Nő –: nő! – Az imént keresgélve fiókomban, egy régi versemény-töredékemet találtam meg; hja, én is voltam valaha – gyerek. Az asszonyról szól s önnek nagyon alkalomszerű. Nézze el a rossz rím s méretet és – okuljon belőle!«
A levélhez egy dialog, vagy helyesebben trialog volt csatolva, mely annyira sajátságos, hogy kihagyva a kihagyandókat, itt közlöm:
Szerető.
Nos, édes angyalom,
A holnap éjfelén,
Kertednek déli részletén;
Titokfödő édes homályban
Lelket üdítő illatárban…
Én majd korábban ott leszek
És készitem az – enyhelyet.
Asszony.
(Gondolatokból ébredve.)
Nem… nem lehet…
Szerető.
És vajh miért?
Aludni fog a férjurad:
Használhatod álkulcsodat;
Okos asszonyt ki rajta ért,
Vagy ördög volt vagy szinte nő…
Hű szerelem: az itt a fő,
A melynek minden semmiség!
(Félre) – És mindenség a semmiség.
Asszony.
Ó Istenem, hogy nincs erőm,
Olvadni véled édesem,
Kinek ha csókját érezem,
Habzik erem és ég velőm…
De visszaránt a becsület.
Szerető.
Ez ördögfit ne emlegesd!
Mely árny ablakban itt kerít;
S a borba ürömöt vegyít
Egy »Semmi« ez, mit emberek
Enszívükbe bevettenek
És olyan nagynak képzelik,
Hogy a valónak élveit
Nem engedik be emmián;
Gondolván, hogy hely nem telik. –
Más lesz a baj, (szivére mutat) itt talán,
Csak baktat benn az érütés…
Asszony.
Ó égi kéj és szenvedés!
Ha rajtam állna csak,
Ha őrült, bódúlt szívemen
Csak lelkem volna hallgatag
S ne zúgná zajjal száz harang:
»Ne tedd… ne tedd… ne tedd!«
Mi ez? A lélekismeret,
Elhalt anyámnak óvó szózata,
Mely megrezzenti lelkemet.
Megrezzentvén,
Felébreszt ím,
Lágyan, halkan, csendesen…
– Könyörülj meg istenem!
Szerető.
Ne kivánd tőle – tehetetlen,
De tégy magad szelíd galamb
Ki szörnyű naivul azt hiszed,
Hogy elhagyván vén férjedet:
Ezzel szivébe törsz tüzes vasat
Neki – és egész familiádnak
S az egész nagy világnak!
Ó kedves, együgyű virág,
A ki csak egynek illatoz,
Egy vén kertésznek nyíladoz:
Holott felnyitva néki a világ,
Ó kedves, együgyű virág!
– Ó kincscsel sűrűn megrakott.
S ki kincsét egynek osztogatja el,
Annak, kit jobban másnál nem kegyel
S tán úgy se, mint egy másikat, –
Ó kincscsel sűrűn megrakott!
Ó kedves, együgyű virág:
Hadd üdülnöm fel kebleden;
Ó édes, kedves kincsesem:
No, nékem egy szemert sem ád…?!
Asszony.
Úgy, úgy, kiabáld túl lelkemet,
Felajzó, kínzó lelkeket!
Szerető.
Hiszen a sors – nyilvánvaló –
A virágot nem egynek szülte csak
S ha bája kéjt bár egynek ad:
Nem lészen lénye még fakó!
A dús paza’lja vagyonát:
Kagylóval mernek Oceánt. –
Nos, édesem?..
Asszony.
Szegény anyám! Ó óvó kéz…!
Szerető.
Mondjátok meg folyó vizének,
Hogy egynek adjon hűs italt!
Tiltsátok meg az ég legének:
Üdítőül csak egynek adj!
Ó irigy nép, bátor világ,
»Egyenlőség!« ki ezt kiáltod,
De nyomban rája úgy kivánod:
Csak egynek adja egy magát.
Haha! (gúnyosan nevet.)
Nos édesem… meg végre oszt’
Az édes titkot csak mi ketten
Tudjuk meg és más senki sem…
(Megöleli s megcsókolja.)
Férj.
(Belép, meglepetve.)
Nos, Asszonyom?!
Asszony.
(Pillanatnyi zavarral.) A rokonom.
Kiről beszéltem oly sokat:
Messziről jőve látogat;
Hogy már megyen, úgy sajnálom. –
A férjem! (A szeretőnek férjét bemutatja.)
Szerető.
(A