Nyomor. Bródy Sándor
óta mindennap nem akar emlékezni s mindennap emlékezik.
Szégyenli magát.
Voltak perczei, melyben visszavágyott ahhoz az asszonyhoz; közelében a bűn, a hűtlenségnek szívesen szolgált volna martyrjául, csak zsarnok bűnösétől olykor-olykor egy kézszorítást, egy mosolygó tekintetet kapjon…
Útálnia kellett magát, ha e vágyra gondolt.
És sokat gondolt rája.
Egy kiadónak valami krestomatiát csinált s a másolni való halomszámra feküdt asztalán. Tolla sebesen perczegett végig a papiron, a gyermekek játszottak, zajongtak, kiabáltak körülte; a szomszéd lakásban valami gőztésztagyár kazánja dübörgött, zakatolt, míg a közel és távoli gyárak zaja egy állandó menydörgésben olvadt fel, mely megrezegteté a kis lakás ablakait s elnyomta a minden pillanatban felhangzó harang s csengettyű zúgását. És ő e siketítő zajban, munkában elfoglalva s munkálkodva, csak egy elfojtott halk hangot hallott: ama útálat hangját, mely önmaga ellen kelt fel benne.
Olykor-olykor óriási zuhanás zaja remegteté meg a pinczeszoba padmalyát: az átelleni vasgyárban a gőzkalapács működött.
A tanító roncsolt idegein végig futott a csattanás s arra gondolt: milyen, milyen jó volna az alá a mázsás kalapács alá tenni égő fejét s porrá zúzatni általa!
És ez az ennivaló kis lotyó, a szőke Irmus, felmászik ölébe, kövér karjaival átöleli nyakát s hízeleg:
– Hadd írok én is, apa!..
Milyen kedves, milyen jó, milyen szép gyermekek! A megrögzött gúnyolódónak álomképek jelennek meg. Élni csendben, mindnyájan együtt, munkálkodva, boldogan megöregedni s az őszülő elgyengült fejet új, erőteljes hajtásain pihentetni meg… Álom, álom! Látni az édes portékák gyarapodását s mosolyogni diadalukon…
A munka még álmodozni se hagyja. Kenyérre van szükség, sietni kell. Ha kín, ha kéj: el kell nyomnia minden erejével, tiszta főre van szüksége, hogy dolgozhasson.
»Tiszta fej, tiszta fej!« motyogja magában a szegény ördög s halántékán majd kipattan az ér, amint vézna kezében a toll perczeg.
»Nyugalom, nyugalom!« ismétli magában a jelszót – s nincs egy percznyi nyugalma.
Éjjel, midőn füstölgő lámpás mellett dolgozik s a gyermekek szanaszét hevernek körülte: fel-felkél székéről s mosolygva nézi az alvó Cherub-fejeket.
»Adta porontyai, én dolgozom, hogy ők aludhassanak!..« így szól s a félig nyitott ajkakra halk, gyengéd csókot nyom.
S ha ezek nem volnának? Már régen meghalt volna! – s ha majd ő nem lesz: a kicsikék bizonynyal meghalnak éhen; vagy a mi még rosszabb: anyjok bűnének árából élnek!
Ez a gondolat nem hagyja nyugodni a gyengülő kezet. Legalább addig akar élni, mig a legnagyobb fiú kereshet valamit s ha nyomorogva is, de eltarthatja a kisebbeket.
Nevetség!
Az imént tollat vőn kezébe s az kihullott ujjai közül. A vén stoikus elsápadt.
Hát már csak egy pár napja van hátra!?
Ijedten hanyatlik hátra ágyához s lerogy!
Avagy talán már csak egy-két óra?!
– Beteg vagy apa? – szólalt meg a legnagyobbik fiú.
– Nem, feküdjetek le s aludjatok…
– De mért tesz oly különösen a melled?
Конец ознакомительного фрагмента.
Текст предоставлен ООО «ЛитРес».
Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.
Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.