Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet). Endrődi Sándor

      Míg felöltözködöm innepi gunyámba;

      Innepi gunyámba, vont-arany szoknyámba.

      Kajszén katrinczámba, szép piros csizmámba.

      Fátyolkeszkenőmet kössem a fejemre,

      Kevés költő pénzem tegyem a zsebembe.»

      Mikor menyen vala udvar közepéig,

      Fátyolkeszkenője elhasada végig.

      Aj, Bíró szép Anna, szóval kérdi vala:

      ‚Anyám, édes anyám, mi legyen az oka?

      Ág nem érintette, szél nem fuvintotta,

      Szép fátyolkeszkenőm még is elhasada.‘

      Szóval igy felele az ő édes anyja:

      «Ne menj el, leányom, nem igen jó jel az.»

      ‚Biz elmenyek anyám, aj én édes anyám,

      Hogy lássam még egyszer az én kedves mátkám.‘

      Mennek, mennek addig, mennek jó darabig,

      Míg egyszer eljutnak a jegenyefáig;

      Szóval mondja vala a nagyobb katona:

      ‚Üljünk le, üljünk le, aj Bíró szép Anna,‘

      «Bizon nem ülök én, bizon nem ülök én,»

      Mennek, mennek addig, Czitrom patakáig;

      Mig ismét így szóla nagyobbik katona:

      ‚Üljünk le, üljünk le, aj Bíró szép Anna,‘

      Ahajt leülének, hogy megnyugonnának,

      Hogy megnyugonnának, ennének, innának,

      Álomba borúla aj Bíró szép Anna,

      Sugni-bugni kezde nagyobbik katona:

      ‚Öljük meg, öljük meg, kedves jó barátim,

      S osztozzunk a pénzin, drága szép gunyáin.‘

      Szóval mondja vala a nagyobbik társa:

      «Bizon nem bánom én, bizon nem bánom én.»

      Szóval mondja vala az ő kisebb társa:

      «Bizon nem ölöm én, bizon nem ölöm én.»

      «Bizon ha nem ölöd, ölünk mi tégödöt.»

      ‚Bizon nem bánom én, bizon nem ölöm én.‘

      Hallá álomneszszel, haj Bíró szép Anna,

      ‚Ne ölj meg, ne ölj meg, három szép katona,

      Háromszáz forintom, azt is nektek adom,

      Azt is nektek adom s senkinek se mondom.‘

      A nagyobb katona bicskát elékapá,

      Hasának akasztva torkáig hasitá.

      A holtról lefoszták a sok drága gunyát,

      Kardokra facsarták s karokra hajiták.

      Hajdu Benedek is felnyergelé lovát,

      Felnyergelé lovát, hogy kövesse utját.

      Felfordula frissen piros pej lovára,

      Ugy hántassa magát a Maros partjára,

      A Maros partjára, egy fa árnyékába,

      Ott reá bukkan a három katonára.

      ‚Jó napot, jó napot, hajdulegényeknek!‘

      «Jó napot, jó napot, Hajdu Benedeknek!»

      Szóval felkérdezi nagyobb hajdulegényt:

      ‚Honnan jőtök mostan három hajdulegény?‘

      «A Maros vizin tul Nyárád vize mentin

      Temetésen voltunk, nénénk temetésin.

      Onnan hozzuk mostan, a mit itt nálunk látsz.

      Háromszáz forintot s a sok ékes gunyát.»

      ‚Ismerem, ismerem, a sok ékes gunyát,

      Bizon megöltétek aj Bíró szép Annát.‘

      Szóval mondja vala nagyobb hajdulegény:

      «Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.»

      Szóval mondja vala az ő nagyobb társa:

      ««Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.»»

      Szóval mondja vala az ő kisebb társa:

      «Bizon megölték ők, bizon megölték ők.

      Ingem is akartak, de ingem elhagytak,

      Ingem is akartak, de ingem elhagytak.»

      Hajdu Benedek is megragadá őket,

      Jertek a bíróhoz, – vasba verék őket;

      Még egyszer fordula kisebbik pajtáshoz:

      ‚Vigy el ingem, vigy el, én kedves mátkámhoz,

      Pej paripám tiéd nyereg szerszámokkal,

      Ékes öltözetem háromszáz forinttal,

      Csak vezess el éngem, csak mutasd meg nekem,

      Hol van az én mátkám, az én szép jegyesem?‘

      Mennek, mennek addig, Czitrom patakáig,

      A keserves gyászos nagy halom sirjáig,

      A mikor meglátta az ő kedves párját,

      Az ő kedves párját, Bíró szép Annáját:

      Nem sírt, nem könnyezett, csak csókolja vala,

      Csak csókolja vala, s szóval mondja vala:

      ‚Vérem a véreddel egy patakot folyjon,

      Lelkem a lelkeddel mennyországba jusson.‘

      Azzal az ő kardját csak hamar felüté

      S bele ereszkedék szép mátkája mellé.

      KIS-GERGŐ ISTVÁNNÉ