Buda halála: Hún rege. Arany Janos

      Hullatja levelét az idő vén fája,

      Teritve hatalmas rétegben alája;

      Én ez avart jártam; tünődve megálltam:

      Egy régi levélen ezt irva találtam.

      Már Keveházába2 Bendeguz megtére,

      Rof3 is oda szállott, jó Buda testvére;

      Most Buda országol (mert ő vala közbül)

      Atyja örökségén három fia közzül.

      Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,

      Sátora egy dombon kék égre szökellett;

      Ez vala a város, ez Buda királyi

      Lakhelye, faművü sátor-palotái.

      Nem szorul e város tetemes falakra,

      Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;

      Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,

      Nem a pulyaságnak biztos menedékül.

      Tündér palotának bizonyára hinnéd,

      Melyet a fuvó szél tovalehel innét;

      Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,

      Tornyosan áll s czifrán: a puszta virága.

      Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,

      Szeliden országol húnok erős népén,

      Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;

      Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

      Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,

      Áldozni, tanácsba, összehivá őket;

      Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban

      A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

      Ott vala, im, öcscse Etele királyfi;

      Bendeguz atyjoknak éltes daliái:

      Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda öreg-táltos,

      Szömöre a kádár és a gyula Álmos.

      Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;

      Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,

      Tisztessége vagyon, de magát alázza,

      Hódoló mosolynak arczát lepi mázza.

      Hogy mind begyülének, ezek és a többi,

      Hún ágak apái, hún seregek főbbi:

      Fényével a homlok mind szegül Budára,

      Ő pedig ily szókat veszen ajakára:

      Az öreg Istennek adassék tisztelet,

      Ki hadszekerén jár magas felhők felett,

      Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,

      Jókra viszont jót ád két teli markával.

      Tanácsot az ember bizva mikép leljen?

      Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?..

      Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond,

      Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.

      Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;

      Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?

      Nyilat is ellőjük – mindennapi példa –

      Szél veri utjából, nem jut soha czélba.

      Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,

      Hagyja előbb fékkel igazitni száját;

      De neki-bogárzik minden kicsiségre:

      Viszi tüznek-viznek, lehajitja végre.

      Egyet tudok, a mi, emberi dologban,

      Hogy sükere légyen, teheti legjobban:

      Józan okos mérték. Ez folyamok partja,

      Mely rohanó tettek árját visszatartja.

      Mértékre a kalmár javait emelvén,

      Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;

      Mértékkel a bíró feleket juháztat,

      Közöli a vágást, engedve hibáztat.

      Ott az egyenesség, ott pihen a béke,

      Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;

      Két összefolyó víz háborogva indul

      Míg színbe verődik – ám csöndes azontul.

      Emberem az ember, ki, midőn vendégem,

      Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;

      A mi nem árt, éli; a mi fölös hagyja:

      Tisztes öregségben az lész neme atyja.

      Engem is oly szózat – Isten szava – inte,

      Nem most, de szünetlen, és már eleinte:

      Királyi hatalmom választani ketté;

      A régi tanács, im, most serdüle tetté.

      Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom?

      Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?

      Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék:

      Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

      Nem csökken az által húnok birodalma,

      Hogy kétfele oszlik tetején hatalma;

      Még terepélyesebb a fa, ha két águ,

      Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.

      Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,

      Etele öcsémet királyul köszöntöm;

      Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,

      Igy, tartani egymást, két suly elegendő.

      Nem gondolom azzal fénynek apadását:

      Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;

      Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,

      Sőt ragyog a kettő még telyesb világgal.

      Én a sokaságot bírni tudom békén,

      Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…

      Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálcza;

      Isten