Buda halála: Hún rege. Arany Janos

      S a honja-veszett nép, régi szabad gótok –

      No hisz’ az is megvan, no hisz’ az is boldog;

      Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;

      Nem töri a járom; jól vannak szegények.

      Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?

      Míg bírtam, erővel, – mig lehelek, szóval?

      Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta

      Vén Detre tanácsát; soha meg se’ bánta.

      Neked is azt mondom (terhedre ne essék):

      Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;

      Mert valamint józan szavaid el-etted:

      Olyan vala tegnap az a másik tetted.

      Mértékre imbolygott a beszéded rudja,

      De, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya;

      Nyilad is ellőtted, vaktába’, sebessen;

      Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

      Micsoda tanács ez – ember ilyet halljon! –

      Az egy birodalom két főt hogy uraljon?

      Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből? –

      Soha, soha nem költ józan okos észből!

      Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?

      Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?

      Két tőrnek is, ugy-e, nem elég egy hüvely? –

      Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?

      Tagot is embernek párjával az isten,

      Ada csupán egy főt, urrá egész testen;

      Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,

      Méhraj is indul csak egy anya röptére.

      Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,

      Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;

      Neked irott könyv is hazudik rovásra,7

      Hiú mesemondó az üdők tanácsa.

      Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté;

      Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?

      Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána

      Egy helyet egyenkint megűltek utána.

      Igy Apos, igy Zombor s valamennyi előd

      Zengő szavu dalban forog a nép előtt;

      Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:

      Egyedül birá mind hunok országát az.

      De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)

      Megfelezéd tennap királyi személyed:

      Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:

      Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.

      Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:

      De nyugtalan, ádáz, mint harczi szilaj ló:

      Az is megural, ha bátran töri féked;

      De ha kezed gyönge, nekivadúl, s véged.

      Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból –

      Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;

      Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,

      Engeszteli önként becses marháival.

      Megfogyatád önkint hatalmod egészét,

      Hogy a fele’ árán megváltsd fele-részét;

      Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód:

      Feljött az erős nap, halványodik a hold.

      Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:

      De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt;

      Ne adja tanulnod a temagad kárán:

      De ha áldozat kell, te leszesz a bárány.

      Engem a nagy vénség tart egyedül búra,

      Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;

      Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:

      De, a mi veszendő, nem fordithatom meg. –

      Igy zárta beszédét fejedelmi Detre.

      Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;

      Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:

      Verte vadul szivét az ijedség szárnya.

      Végre süket hangon, mely kétfele vásott:

      Mit tegyek?.. im késő, mondotta, tanácsod;

      Sok is a bánatra, de kevés a tettre.

      Most közelébb hajlott Berni okos Detre.

      Őrizd magad, ugymond, Etele hirétül:

      Azzal Buda romlik, ha Etele épül,

      S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,

      Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.

      Őrizd magad attól, gyenge szived’ lássa;

      Félelem a gőgnek itató forrása,

      Azzal veri szomját, növeli ártalmát;

      Mig bátor eszesség letöri a szarvát.

      Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:

      No hát ne legyen több, vigyázz elejénte;

      Színig ugyan tartja folyamot is partja:

      De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.

      Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:

      Nehezen kél a ki egyszer alul fekszik;

      És hegy tetejéről a kő ha megindul,

      Le az aljig oztán nem áll meg azontul.

      No hát eleinte szemesen ügyeljed,

      Hogy el ne szoritsa közös ülőhellyed,

      Mert sanyarú lesz majd ülni kicsiny szélen,

      S visszakapaszkodni földre-bukó félen.

      Atyafi jóságból, puha békességből,

      Oda ne is engedj semmit a tiédből;

      Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,

      Félrerug a másik, noha nem akarja.

      Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal –

      De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;

      Viszi saját kénye, rohanó dagálya:

      Mint ha szelet fogván megered a gálya.

      Im eleget mondék. Te fogadd tanácsom.

      Tartok, nehogy itten Etele meglásson.

      Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,

      Mert messzire látó öreg időt éltem.

      Ily