Buda halála: Hún rege. Arany Janos

      Még Budaszálláson Etele is múlat,

      Ott tartja vigasság és rokon indúlat;

      Buda egyik legszebb palotáját lakja;

      Nem is igen készül haza Etellakra.

      Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,

      Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,

      Szeretetből irja, szeretetből küldi,

      Szerető kivánság gondolata szűli.

      Irja Ildikónak, Aladár anyjának,

      Valamennyi között első asszonyának:

      Udvara díszével fejedelmi társa

      Vigadni siessen, föl Budaszállásra.

      Buda neje, Gyöngyvér8 is sürgeti jöttét,

      Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;

      Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,

      S messzi van egymástól lobogó szerelmek.

      Íme az esztendő tavaszi zöld szinben

      Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;

      Etelének is most esztendeje fordul:

      Tavasza megnyílott, szive-teje csordul.

      Örömáldomásra, irja, hogy e végett

      Fölveri hadastul az egész hun népet,

      Veri elébb vadra, aztán lakomára:

      Hova édes társát szerelemmel várja.

      Sátora nyitjánál most álla meg épen

      S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;

      Görbe szikár testét kardon alig vonja;

      Hanem a beszédet ügyes észszel fonja:

      Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,

      Barna piros szinben a férfiu épség;

      Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:

      Jó kedve az ollyat soha el nem hagyja.

      De az öreg ember csak tövis az ágon,

      Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,

      Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;

      Érzi, hogy oly vendég, kit senkise’ maraszt.

      Engem is itt únnak – érzem, tova hínak;

      Örömest lennék már vendége Odinnak:9

      Vada húsát enném, méhsört vele innám,

      Háza előtt a bajt ifiodva vínám.

      De talán engem már itt feled a Norna;10

      Velem egy ívásu senki nem él korra;

      Fiaim a harczban, kedves unokáim

      Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.

      Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.

      Lettem magam ujra másodszori gyermek;

      Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:

      Nézem a világot elfolyni felettem.

      Karom agg; de látni, azt eleget látok:

      Sokat a mi volt már; keveset ujságot;

      Mert nem is új nékem e világon semmi,

      Kire más példát ne tudjak elővenni.

      Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra

      Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:

      De az ember dolga soha nem állandó,

      Keze-műve pusztúl, maga is halandó.

      Láttam hiu voltát emberi dolognak,

      Hamari felhágtát, hamar estét soknak;

      Királyok elestét, birodalmak vesztét:

      Diadallal kezdték, czudarul végezték.

      Láttam arany béke zavaros bomlását,

      Mialatt még iszszuk vala áldomását:

      Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!..

      Vértől csurog a nép eskütevő jobbja.

      Igazat én láttam fordulni hamisra,

      Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;

      Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,

      Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.

      Atyafivér vizzé, sőt epe-méreggé

      Hogy változik átal, ezt látom örökké;

      Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:

      Őrizd magadat te a fülbesugóktól.

      Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,

      Vékony repedésbe feszíti az éket,

      Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:

      No tehát őrizkedj’ afféle beszédtül.

      Budának is én ezt mondom vala szinte,

      Mert nálad idősebb, nem is oly őszinte:

      Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,

      Egy kicsi szellőre talpig összerendül.

      Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,

      Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;

      Gondja vadul víraszt a derekabb társon;

      Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.

      Dícsérnek előtte: neki már az is seb;

      Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;

      Csak azon fojtódik, csak azon evődik:

      Híred szele, füstjét leveri a földig.

      Nem sejted-e már is Buda elváltoztát

      Mióta királyul fényét vele osztád?

      Szeme rézsut pillog; huzza magát vissza;

      Még a vidám bort is hallgatagon iszsza.

      Neved árnyékát ő azelőtt is félte:

      Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,

      Gyermek korod óta, hogy az első haddal

      Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.

      Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,

      Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,

      Sokat emlegetnek, szeretve szeretnek;

      Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.

      Szeme-fénye másnak, az övében szálka,

      Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:

      Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,

      Féltiben a félőst tette nagyobb roszszá.

      Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?

      Péczére ki szabja levegő határát?

      Fényt hova és meddig