A vörös regina: regény. Abonyi Árpád
többé esmmiféle gyalázatosságot el nem követhetnek. Ez a szegény lélek nem hiszi, hogy így van és most is látja őket, hiába próbálná neki az ember bebizonyítani, hogy hallucinál.
Alighanem itt kellene megtalálni azt a bizonyos negyedik szeget, amely kihibbant helyéből, sőt talán végkép ki is hullott…
Panyókára löktem vállamra a köpenyt és indultam vissza.
Szt… az ördög vigye el – már megint odasúroltam fájós lábamat, ahová nem kellett volna. Szó ami szó, de nagy nyomorúság az ilyen sebhelyes láb, ha még oly jelentéktelen is rajta a sérülés – hát még ha nehezebb csípés esik rajta. Mint azon a sok ezer emberen, akik csak ezen a vidéken estek össze… Valjon hánynak a kínlódása szárad ezek közül az én lelkemen? Bár hiszen épen így megnyomoríthattak volna engem is, ha jobban rám talál a balszerencse.
– Kumm sofurt… hol maradsz annyit! – csapott ismét fülembe a kis vörös hangja.
– Jövök!
– Azonnal gyere, különben nem maradok itt!.. – kiabálta mérgesen a leány – nem érted, hogy félek egyedül…
– Nem érted, hogy nincs mitől? Tudhatnád, hogy nem lehetek messze, ha a szavamat meghallod… tehát ne ordíts.
– Nem ordítok! – hangzott a még mérgesebb kiáltás – te ordítasz!
– Regina kisasszony, csendesebben…
– Nem vagyok Regina kisasszony… itt vagy?
– Itt.
– Hol?
– Itt a bokrok mögött.
– Akkor jól van… ha itt vagy. Te erős ember vagy, megvédesz. Nem engeded, hogy azok megfogjanak, mint ahogy a nagy Reginát megfogták. Regina kisasszonyt hárman is tartották, letépték róla a ruhát és röhögve cipelték a szénakazal mögé… Elhoztad a köpenyeget?
– El.
– De várakoznod kell rám, mert nem vagyok készen.
– Jójó… várok, csak moss ki ügyesen mindent. A kendődet is.
– Azt már kimostam.
– Hát akkor a többit. Nem kell kímélni a szappant.
– Ezt már mondtad.
– Most ismét mondom.
– Esel! Nem vagyok olyan buta, hogy elfelejtsem…
No lám! Ez a meghibbant lélek már le is szamarazza az embert. Mily megindító bizalmaskodás! És milyen gyorsan! Alig néhány órája, hogy ismerjük egymást.
Hallottam, hogy elkacagja magát, de nem törődtem vele. Az a fő, hogy szorgalmasan használja a szappant.
– Haragszol, amiért szamárnak neveztelek? – hangzott ki a bokrok mögül a kérdés – hegyesen, mintha egy kis kakas kötekedett volna.
– Dehogy haragszom – beszélhetsz.
– Hol vagy?
– Jobb lesz, ha dolgozol és nem beszélsz annyit.
– Azért én mosok, ha beszélek is. Nem hallod, hogy mosok? Csak azért beszélek, hogy ne menj el. Amíg felelsz a kérdéseimre, addig tudom, hogy itt vagy és nem vagyok egyedül… Hallod, hogy mosok? Most épen a szoknyámat mosom.
– Ráfér…
– Nu, ja… ráfér. Ezt én is tudom.
Egy darabig csend lett. A kis vörös csakugyan szorgalmasan mosott, mert ugyancsak nagy zajjal paskolta a vizet. Eközben mintha valami vékonyhangú dudolást is hallottam volna. Cérnavékonyságú cirpeléshez, vagy egy roppant finom penicilus élességéhez hasonlított-e inkább ez a dudorászás – nehéz lett volna eldönteni. Az én fülemre aképen hatott, mintha száraz fűszállal csiklandozták volna.
Megsokallván az állingálást, leültem a bokrok alá a fűbe.
Alig ültem azonban néhány percig, a vékony dudorászást rémült kiáltás váltotta fel.
– Uristen… segítség!..
Ohó a patvarba, mi ez? Amilyen gyorsan csak tudtam talpra ugrottam és széthajtva a bokrokat, szempillantás alatt a forrás körüli tisztáson termettem.
– Mi az? Mi történt?
A leány félelemtől eltorzult arccal, egész testében reszketve lapult a forrás széléhez és a szemközt levő bokrokra intett.
– Ott… egy ember…
– Micsoda?
– Egy ember… egy ember…
– Nem lehet az!
– Egy ember… Nézd, nézd! Egy ember…
Villámgyorsan átkutattam szemeimmel a közeli bokrokat, de nem láttam semmit. Minden mozdulatlan, csendes és békességes volt. Rögtön tisztában voltam vele, hogy képzelődik – nagyobb bizonyosság kedvéért azonban megtettem, hogy átmentem a másik oldalra és az összes ottlevő bokrokat egyenkint félrehajtogattam, hadd győződjék meg a saját szemével, hogy semmi oka sincs a rémületre.
– Rosszul láttál, Regina – nincs itt semmi.
– Ott lejebb… még lejebb…
Félrehajtogattam a meggyanúsított sűrűlevelű málnabokrot is, de persze, ott sem volt semmi.
– Látod, hogy nincsen semmi?
– Látom… mondotta megkönnyebbült, mély lélegzettel s most már valamivel bátrabban hajolt előre, hogy még mindig ijedt tekintetét a mozdulatlan bokrok sűrűségébe fúrja… látom, hogy nincsen semmi, de volt…
– Nem volt.
– De volt, volt!.. Láttam, hogy egy ember mereszti rám onnan a szemeit…
Ráhagytam – legyen úgy. Hiszen bizonyos, hogy vissza-visszatérő rémüldözési rohamában tényleg látta, amit más emberfiának normális elméje nem figyelhet meg. Nem ingereltem tehát az ellentmondással, amit az ilyen hallucináló betegeket rendszerint csak annál makacsabbakká szokta tenni.
Sehol sincs inkább helyén a bölcs közmondás, hogy az okosabb enged, mint hasonló esetekben.
– Fekete szakálla volt – dunnyogta lassankint lecsillapodva a leány – és vastag orra… és veres vércseszeme… Ez volt az, aki Regina kisasszonyt először ragadta meg és leszakította melléről a ruhát… Ez volt az a disznó… Ó, ó… erre a cudarra jól emlékszem…
Haszontalan fáradság lett volna, ha meg akartam volna vele értetni, hogy a szóbanforgó kozák szintén a rég elföldelt emberek közé tartozik, mert úgysem adott volna hitelt szavaimnak. Hagytam tehát, hogy beszéljen.
Még dünnyögött valamit, de azt már nem értettem meg. Azután megdörzsölte homlokát, hátralökte fején a vörös haját és ismét kezébe vette szoknyáját, meg a szappant. Folytatni akarta a félbenhagyott munkát.
– Még csak ezt kell kimosni és az ingemet, azután készen vagyok.
Figyeltem a hangra, de a félelemnek most már legkisebb nyomát sem lehetett belőle kiérezni. Úgylátszik, hogy ezeknél a hallucináló betegeknél pillanatok alatt változnak az indulatok.
Kicsavarta a szoknyából a vizet és kidobta mellém a fűbe.
– Ez is megvan, még csak az inget kell kimosni.
Az ing még rajta volt. Egyéb nem is takarta tagjait, csak a szakadozott, rongyos ing, amelynek valaha fehér vásznába mintha játékos macskák karmolták volna bele a festéseket. A francia forradalom