A vörös regina: regény. Abonyi Árpád
száját. Ezzel az idegenszerű nézéssel egyébként nem tudtam tisztába jönni. Volt úgy, hogy tökéletesen butának találtam – egy pillanat mulva azonban oly sunyi és ravasz tekintet villant meg aluszékonyan lehunyt szemei szegletében, hogy akaratlanul is a róka jutott eszembe… Vigyázat! Rá fog szedni és meg fog csalni. A rókasághoz külszínre szükségeltető vörösség ott csillogott a hajában. Az is vörös volt – mint a rókáé. Igaz, hogy nem világos lángszínű, hanem sötétbe árnyékolt, mint az olvasztott bronz… de mégis csak vörös.
Ami különben azt illeti, hogy bármiféle rászedéstől kellenék tartanom, hát ez egyszerűen sült bolondság. Szinte resteltem, hogy ilyesmi eszembe jutott.
A szalonna helyett, amelyet visszaadott, még egy karéj kenyeret szegtem neki. Elfogadta és azt is épen oly sietve ette, mint az elsőt. Nagyon ki lehetett éhezve szegény.
– Kiadósabb lett volna szalonnával – próbáltam megindítani a diskurzust, – az ilyen katonakenyér szinte megkívánja a szalonnát. Nem akar? Szívesen adom.
– Nem kérek szalonnát, – válaszolta fejét rázogatva – sohasem ettem.
Amint tetszik! Visszatettem a szalonnát többi kincseim közé és megint csak az iménti kérdést intéztem hozzá:
– Most már, hogy nem éhes, megmondhatja, miféle szél fújta erre és hogyan hívják?
– Regina.
– Regina? Errefelé is szeretik a bibliai neveket, mint a székelység közt? Ott vannak efféle nevek. És aztán miféle Regina?
– Regina.
– Ezt már hallottam. De miféle Regina?
Ágrólszakadt vendégem rámbámult és megint csak megismételte a választ, de most már immel-ámmal, kedvetlenül, mintha sokallotta volna a kérdezősködést:
– Regina.
Lám, ez a vörös nem akarja a vezetéknevét megmondani. Csak nem tart valamitől? Vajjon mi az istencsodájától? És vajjon mi az istencsodájáért vagyok én kíváncsi a vezetéknevére… szeretném tudni? Hát nem mindegy nekem, akárminek is hívják?
Elnevettem magamat, annyira együgyűnek találtam a magam csacsiságat. A kis vörös Regina mintha gyanút fogott volna nevetésemre, mert egyszerre összerezzent, beharapta a száját és megint csak rámmeresztette tekintetét. Vékony karjai nekifeszültek a földnek, mintha fel akart volna ugrani, hogy elszaladjon…
– Sohse ugráljon, kis leány, – intettem neki a kezemmel is, a szememmel is – eszem ágában sincs, hogy bántsam! Nem volna szép, ha egy ilyen magamfajta nagy darab magyar katona bántana egy ilyen gyenge gyereket, mint amilyen maga.
– Nem vagyok gyerek… rázogatta fejét a leány.
– Hát mi?
– Voltak itt katonák, – folytatta anélkül, hogy a kötekedő kérdésre választ adott volna – akik bántani akartak.
– Azok orosz kozákok voltak, lelkem.
– Igen, orosz kozákok!.. kiáltotta szinte rémülten a leány, s tágranyílt tekintete merőn bámészkodott a nyirfámmal szemben levő leégett tanya felé, melynek kormos falait egészen idáig jól ki lehetett venni, – jaj, azok az átkozott disznók… folytatta ijedt hangon – azok az átkozottak… azok az átkozottak…
Ohó! Sejteni kezdtem valamit.
– Mondja csak, kis leány, – fordultam hozzá legnyájasabb hangon – nem onnan való maga?
Kinyújtottam karomat és a porráégett tanya romjai felé mutattam.
A leány kimeresztett szemmel nézett a mutatott irányba.
– Igen, ott… Ott laktunk. Én is ott laktam. A néni is, – a többiek is ott laktak és most is ott laknak. Amikor azok a disznók jöttek, mind el akartunk szaladni, de csak én szaladhattam be ide az erdőbe… és a nénike bújhatott el valahova a Szidikével… a többieket megfogták… És azok most is ott laknak. Mert ottfogták őket a kozákok, hát most is ott vannak…
Valami ártatlanul bizakodó mosoly jelent meg e pillanatban a leány bágyadtan kinyíló ajkai körül.
– Most is ott vannak úgy-e? Te biztosan tudod. Nem voltak lángok… nem volt tűz… nem ordítozott senki… Nem is tudom, hogy miért szaladtam el. Te úgy-e itt voltál és bizonyosan tudod, hogy semmi sem történt és most is ott vannak a házban… Csak az én fejem nincs ott…
Csendesen bólintottam. Bizony, nincs…
Úgy látszik, ez a Regina meg van zavarodva. A rémület, amin átesett, kihibbantott egy szeget a fejéből.
Választ látszott várni zűrzavaros beszédére, mert ismét rám meresztette a tekintetét. Azonban mit mondhattam neki? Az igazságot? Azt saját szemeivel is láthatja, ha a romokban heverő tanya felé néz. Egyebet pedig ugyan mit mondhatok?
Jobb lesz másfelé kanyarodni ezzel a diskurzussal.
– Aztán hol bujkált maga, kis leány itt az erdőben, hogy senki se látta?
– A nagy barlangban.
– Van itt olyan is?
– Van.
– És mit evett ez alatt az egész hosszú idő alatt?
– Nem tudom, – válaszolta eltünődve – körtét… málnát…
– Egyebet nem?
– De igen… málnát…
– Ezt már mondta.
– Mondtam?..
Elfordította tekintetét és megint a tanya felé bámészkodott. Látta-e, nem-e, hogy ott minden korom, hamu és romhalmaz – nem bizonyos.
– Tudja mit, Regina, – rukkoltam ki egy indítvánnyal, abban a reményben, hogy hátha visszaugrik régebbi helyére a fejéből kihibbant szeg —menjen haza oda a tanyára, ahol lakott és nézze meg.
– Menjek oda?
– Bátran mehet, – nincs ott senki
– Megyek, de gyere te is… hangzott a gyanakvó válasz.
– Szívesen elkísérnélek, – fordítottam most már én is atyafiságos tegeződésre a beszédet – de ma még nem igen sétálhatok, mert fáj a lábam. Sántikálok, ha rálépek. Te azonban öt perc alatt odaérsz, mindent megnézel és azután megint visszajösz. No, kis Regina, egy-kettő… szaladj!
A leány felugrott.
– De hátha… azok a disznók… mormogta tétovázva.
– Rég elvitte azokat az ördög, bátran mehetsz!
– Bátran mehetek? Nem csalsz meg?
– Nem.
– Akkor hát… De itt foglak találni, ha visszajövök?
– Itt.
– Bizonyosan?
– Bizonyosan. El se tudnék menni, ha akarnék is, – mondottam bekötött lábamra mutatva – a sánta kutyát hamar utolérik.
Intett, hogy ez igaz.
– Jó, hát elmegyek… de mindjárt visszajövök.
Letette mellém a kendőjét és elindult. Eleinte csak lépésben, vigyázva, meg-megállapodva haladt és minduntalan visszanézett – később azonban, úgy látszik, mégis csak nekibátorodott és most már futva iparkodott a tanya felé.
Míg odajárt, ráértem okoskodni. Első gondolatom természetesen az volt, hogy mit kezdjek vajjon ezzel