A vörös regina: regény. Abonyi Árpád
gazság, hogy egy öreg asszony és egy kis gyermek kivételével kiirtsák az egész ártatlan családot. Amilyen igaz, hogy a gulyás a világ első étele – épen olyan szent igaz, hogy a kozák a világ utolsó katonája.
Vacsorára a fejedelmi gulyás maradékát fogyasztottuk el. Jutott belőle elegendő porció mindenkinek vacsorára is. Kár is lett volna minden cseppért, bármint vélekedik is róla Schultz hadnagy úr.
Szakaszom parancsnokát Varga Ferencnek hívták és tartalékos őrmester volt. A polgári életben igen jóravaló és igen értelmes lakatosmester, a hadi dolgokból azonban már rég »…rausgekommén«, amint Nagy főhadnagy féltréfásan mondani szokta. Nehéz és izmos ember volt századunknak ez az óriása, mint a vas, amivel dolgozni szokott és csak egy katonai regula maradt egykori altiszti tudományából: »Meg kell támadni az ellenséget ott, ahol találjuk és meg kell verni!« – Egészen helyes beszéd. Semmi ok sem volt rá, hogy a tiszt urak ilyenkor mindig jóízűen nevettek rajta.
A szélső jobbszárnyon most felhangzott az »alarm!«
Őrmester úr Varga hozzánk sietett és a maga érces, mély hangján, mely olyan tiszta és csengő volt, mint a megkondult harang, így magyarázta meg a riadó okát:
– A kapitány úr allarmot fúvatott, gyerekek… a fene tudja, hogy miért. Talpra tehát minden ember és várjuk, hogy mi a fene lesz ebbül…
No, most már tudták a fiúk, hogy miért harsant meg a riadó.
Mindenki talpraugrott s az alvókat hirtelen felrázták. Auf! Alarm van, emberek!
Morelli kapitány végigjárta az egész frontot és rendre megvizsgálta a szakaszokat.
– Nur langsam, fiaim, semmi hudri-budri… recsegte hol itt, hol ott, ahol izgatottabb kapkodást vett észre a sorok között – csak szép lassan, nyugodtan és semmi hudri-budri!.. No, also! Még semmi sem történt és talán nem is fog történni semmi, de készen kell lenni minden eshetőségre. No, also! Tehát csak aufpassen és nyugalom.
Távozása után a szél egyszerre oly haragos erővel feküdt neki az erdőnek, hogy csak úgy zúgott bele a sok milliónyi hajladozó faág, s az egész nyugati égbolt elsötétült.
Őrmester úr Varga néhány perc mulva meg is jegyezte:
– Fenét!.. Már villámlik is.
Ez azonban nagyon furcsa villám volt… Alig hogy kitört a nyugati ég nehéz sötétségéből, szétszakadt s utána szennyesbarna füstfelhőcske oszladozott bele a sötétségbe.
Nyomában a nagy távolság miatt igen gyenge pukkanó hang szűrődött füleimhez.
Ebben a pillanatban észrevettem, hogy a mi örökké elegáns és finom Schultz hadnagyunk áll közelemben és gukkerezi a mindegyre sűrűbben mutatkozó különös villámokat. Nyírfám volt itt a legmagasabban fekvő pont, azért jött ide.
Rövid vártatva levette szemeiről a látcsövet, betolta tokjába és hozzám fordult.
– Tudja, hogy mi az?
– Azt hiszem – válaszoltam gondolomra – hogy shrapnel.
Schultz hadnagy bólintott.
– Úgy van. De még nagyon messze operálnak… várhatunk.
Őrmester úr Varga nyomban mellettem termett, amint a hadnagy eltávozott és megkérdezte, hogy miről van szó.
– Arról van szó, – magyaráztam neki a most már nyilvános titkot – hogy odalenn valahol messze… alighanem ütközet kezdődött, s a shrapnelek fénye egészen idáig világít.
Varga Ferenc bólingatott, hogy érti, de egyben azt is azonnal hozzáharangozta a maga pompás mély hangján:
– Ha ott van az ellenség, hát akkor oda kell menni és meg kell verni, a fene egye meg… Annál hamarább mehetünk haza.
Persze, hogy annál hamarabb mehetünk haza. De hol van még ez a haza? Félistennek kellene lennie, aki ezt pontosan megjósolja.
Esti tíz óra után elcsendesedett a távoli ágyúzás, s ettől kezdve már csak a folyton erősbödő szélvihar zúgása hallatszott. Saját külön nyírfám hajlékony ágai majdnem földig bókoltak a szél hatalmas lökései alatt. Ahányan voltunk, mind a legnagyobb figyelemmel hegyeztük füleinket, hogy újra kezdődik-e a »bál« vagy erre az éjszakára be van fejezve és a rendezők egyebet gondoltak, – a távolból azonban ettől kezdve semmiféle hang nem érkezett hozzánk. Az egész óriási fronton csendesség támadt.
A szél még javában ordítozott, amikor végre az én szemeimet is lefogta az álom.
*
Hajnali négy óra után egy vállaimra nehezedő súlyos kéz érintése ébresztett fel. Az ég most is mindenfelől be volt borulva, eső azonban egy csepp sem esett. A tegnap dél óta garázdálkodó szél valamivel alábbhagyta a komiszkodást, ereje azért eléggé érezhető volt így is.
Őrmester úr Varga ébresztett fel. Barátságos, széles arca, szinte világított az örömtől, amikor nyelvével csettintve, a következő örömhírt közölte velem:
– Úgy nézem, hogy ma már vége leszen ennek az eddigvaló gyalázatos semmittevésnek és nem esz meg továbbat is a fene…
Kidörzsöltem szemeimből az álmot és talpraugrottam. Lám, be furcsa örömhírei vannak ennek a vasgyúrónak…
– Hogy tetszik ezt gondolni?
– Úgy, – hangzott az örvendő válasz – hogy ha csak a fene megint bele nem üti az orrát – ma elintézhetjük ügyünket az ellenséggel és aztán fel is út, le is… mehetünk haza.
Ezt a kedves együgyűséget annyi melegséggel tálalta ki nekem a vasnak ez a kitűnő májsztere, hogy nem tudtam nevetni rajta.
Aki reggelijének elköltésével volt elfoglalva, az most hirtelen abbahagyta a szalonnazást és a tőlünk nyugatra fekvő dombvidék felé kapkodta fejét. Szabad szemmel is észre lehetett venni, hogy az ezen a dombvidéken elhelyezkedő tüzérütegek hosszú frontján élénk mozgolódás támadt. Vágtató lovasok száguldoztak egyik állástól a másikig. Egy-két gépkocsit is láttunk sebes rohanásban a nyugatra lehúzódó völgyektől északra eső dombsorok felé. És aztán minél figyelmesebben vizsgáltam az előttem elterülő messze vidéket – annál jobban elbámultam. Honnan lett ide az a sok ember? Mikor jöttek? Megfoghatatlan, hogy mi semmit sem vettünk észre, pedig el sem mozdultunk árkaink mellől. Alighanem a földből nőttek ki, mint langyos tavaszi eső után a gomba…
Morelli kapitány úr éles sípja most megszólalt. Ez azt jelentette, hogy »Ruhe!« – ettől a pillanattól kezdve csend legyen.
– Aufpassen und Ruhe!.. hangzott a kapitány recsegő hangja.
Őrmester úr Varga mellettem hasalt és semmiképen nem volt megelégedve a paranccsal.
– Minek a fenének… dörmögte békétlenül, – iszen nem mutatkozik sehol semmi…
Nemsokára azonban mutatkozott.
Az ágyúütegek távoli vonala felől hol itt, hol ott vágódott fel a levegőbe egy-egy csomó szennyesbarna füst… s rövid vártatva rá meghozta a szél az ágyúdörgés tompa lökéseinek hangját is. Ez a veszedelmes zenéje a háborúnak rendkívüli izgalmat váltott ki nálunk is az egész fronton és nem hagyta érintetlenül a mellettem hasaló Varga őrmestert sem. Láttam, hogy egészséges piros arca gyorsan vörösödik, azután hirtelen elsápad… majd ismét elborítja egy friss vérhullám úgy, hogy egész a hajáig belepirul… Nem kivétel ez alól senki. Az én természetem elég nyugodt. Nem igen izgulok. Félelmet sohasem ismertem. Mégis éreztem, hogy egész testemen végigzsibong valami különös nyugtalanság, s a