A vörös regina: regény. Abonyi Árpád
arról gondoskodott a balszerencse egy kiálló szeg képében, amelybe belebotlottam és kiszakítottam oldalvást az új bakancsomat. Ritkán szoktam káromkodni, de most igazán nagyon mérges voltam a saját ügyetlenségemre. Már most csak hamar egy csizmadiát, aki a repedést befoltozza. Elindultam suszter-vadászatra és a közeli utcában találtam is egy májsztert, aki kész volt a repedést – negyven krajcárok fejében – azonnal befoltozni. Be is foltozta. Csakhogy egy kicsit összébb találta húzni a bőrt, semmint kellett volna, ennélfogva éreztem, hogy a bakancs bizony szorítja a lábamat. A májszter biztatott, hogy egy-két óra alatt »kijárom« és akkor nem fog szorítani. Ez csak az elején van így, mert a bakancs különben is új. Ha azonban mégis szorítani találna – hozzam vissza és szívesen kifejti s megint újra visszavarrja a foltot.
Este hét órakor teljes Mars-Adjustirungban, felkészülve álltunk a kaszárnya udvarán. Az ezredes a front elé lovagolt és beszédet intézett a legénységhez. Nagyon lelkesen beszélt, én azonban egy szót sem értettem az egészből, mert igen messze álltam a középső fronttól. A beszéd után felharsanó hurrákból és mennydörgő éljenekből következtetve, az ezredes úr alighanem a legénység szája íze szerint szónokolhatott.
Azután vezényszók hallatszottak, kivonultunk a kaszárnyából és kimasiroztunk a pályaudvarra. A fél város apraja-nagyja kísért. Elárasztottak szerencsekívánatokkal és teméntelen virággal. Még akkor is hullott a virágeső, amikor a végeláthatatlanul hosszú katonai vonat szép lassan kicammogott a pályaudvarról és mindegyre távolodott a kendőket lobogtató, éljenző és még a távolból is búcsúzkodó közönségtől.
*
A menázsi-szünetek leszámításával, amikor a vonat megállt, s szabad volt leszállanunk – négy teljes napig szakadatlanul mentünk észak felé. Igaz, hogy förtelmesen lassan mentünk. Az ember már a második napon sem tud magával mit kezdeni, hát még a harmadikon és a negyediken! A vidám nótázás már a második napon megszűnt. A virágot pedig sok legény már az első nap kidobta mérgében a kocsiból. Én nem dobtam ki a magamét. Általában sokkal jobban tűrtem az unalmas utat, mint társaim, akik nem voltak hozzá szokva, – mint én – hogy félnapokig egy helyben gubbasztva lessenek valamely ravasz erdei vadra.
Hát hiszen azért eléggé úntam biz ezt a szörnyen lassú és lábakat, kezeket zsibbasztó utazást. Meg aztán aggasztott a bakancsom is. Megint éreztem, hogy a rácsapott folt tájékán szorít. Hol levetettem, hol megint felhúztam, – próbáltam tágítani is – de biz az nem engedett. Keserű szemrehányásokat kezdtem tehát magamnak tenni, hogy nem mentem vissza a májszterhoz, aki ajánlkozott, hogy kibontja és újra varrja a foltot. Végre is csak az a reményem maradt, hogy ebben a mostani száraz és meleg időben, ha nem is enged a folt, majd enged esze nélkül, ha egyszer amúgy istenigazában átázik és ellágyulnak konokul kemény erkölcsei.
Ebben az időben igen nagy meleg volt. Az áthevült levegő szinte reszketni látszott a kiszikkadt föld közelében, amely csak úgy ontotta magából a forróságot. Minden pocsolya fenékig ki volt száradva, még a nádasok is. A felrepedezett agyagos föld oly keményre szikkadt, hogy nemcsak gyalogos embert, de talán még ágyúkat is elbírt volna. A marhakocsik, melyekben minket szállítottak, napközben valóságos kemencék voltak. Ez talán még jobban kifárasztotta az embereket, mint a négy napos út. Már alig állták. Volt olyan is, aki elég hangosan, a tiszturak füle hallatára mondta ki véleményét… baj azonban ebből a szabadszájúságból sem lett. A mi Morelli századosunk épen oly dühös volt, mint a legénység s ugyancsak sűrűn emlegette a »schweinerei«-t. Pergamen-színűre égett, ragyás arca szinte rángatódzott a haragos türelmetlenségtől. A Nagy főhadnagy úré nemkülönben. Azt, amit ez az óriás hangosan kimondott, semmiféle papiros nem tűri meg. Csak a mindig finom Schultz hadnagy úr nem mondott soha semmit, amin az illendőség fennakadhatott volna.
De hát egyszer a leghosszabb prédikációnak is vége szokott lenni. Véget ért a negyedik nap délutánján a mi megpróbáltatásunk is. Megérkeztünk rendeltetésünk helyére – a határra, vagy talán még azon is túl.
– Auswaggonirung! Kiszállni emberek!
Mondhatom, hogy soha életemben parancsot szívesebben és fürgébben nem hajtottam végre. Szinte repültem kifelé a gyalázatos marhakocsiból, mint a gummilabda! Végig is mértem egész hosszúságommal az anyaföldet, de oda se neki! És nem törődtek hasonló csekélységekkel a többiek sem. Azt a szapora kifelé bomlást, ami itt elkezdődött! Egymás hegyin-hátán ugráltak ki az emberek a kocsikból… ki a hasára esvén, ki az orrára… de csakhogy künn volt!
Délután öt órára elkészültünk a menázsival is. Igen jó levest, marhahúst és pörkölt tarhonyát kaptunk, minden ember annyit, amennyit csak meg tudott enni.
Fél hatra »Vergatterung«-ot fújtak.
Cudar meleg volt, de ezzel most már nem törődtek az emberek. Lengedezett valami kicsi szél is, s ez annyira amennyire elviselhetővé tette a forróságot. A fődolog az volt, hogy nem ültünk a marhakocsikban.
A vidék, amit be lehetett látni, nem volt valami szép. Kopár dombok, lankás emelkedések, messze elnyúló lapos völgyek látszottak a távolságban. A legtávolabbi láthatárt sem zárták be a hegyek. Lehet, hogy alföldi ember más szemmel nézte volna ezt a vidéket, mi azonban egy szálig hegyvidéki emberek voltunk, hát persze, hogy csunyának találtuk.
Este nyolc órakor lekanyarodott a regiment egy elég mélynek látszó völgybe.
A fordulóról már észrevettük, hogy odalenn katonai tábor van. Sátrak szürke vászna tűnt szembe jókora területen. Gulába rakott fegyverek nagy sokaságát vettük észre a sátrak vonalában, tábori konyhák füstje szivárgott a szél irányában, amely most valamivel élénkebb jóindulattal hűtötte le homlokunkon a verítéket.
Szemmértékkel mérve, egy teljes divizióra becsültem a lenn táborozó katonaságot. Később megtudtam, hogy jól taksáltam, mert tényleg a mi hadosztályunk táborozott itt már hét nap óta. Mi voltunk az utolsó tartalékosok, akik még hiányoztak. A mi bevonulásunkkal komplett hadilétszámon állt a divizió, amelynek vezére báró G. altábornagy úr ő excellenciája volt. A fiatal sorhadbeliek ismerték, mi öregebbek nem.
Fél kilencre lenn voltunk a völgyben.
Roppant zajos fogadtatásban részesültünk, amikor bevonultunk a táborba, – olyan hurrázás és éljenzés harsogott felénk, mintha már megvertük volna az ellenséget. Fogalmam sincs róla, miért örültem magam is, hogy már itt vagyunk, de örültem és még sokkal jobban örültem volna, ha lábamon az az átkozott bakancs-folt nem komiszkodott volna.
Amint kijelölt helyünket a táborban elfoglaltuk és komócióba tehettük magunkat, azonnal levetettem a bakancsomat. Azt reméltem, hogy talán a kapca gyűrődött össze a folt tájékán, azért szorít most jobban, mint eddig, – de bizony a kapca símán fogta körül a lábamat. Megint csak szemrehányásokat tettem magamnak, hogy nem használtam fel a majszter ajánlkozását és hittem a »kijárás«-ban – most persze már későn, mert más bakancsot itt nem kaphattam. Kivághattam volna ugyan a varrást, de hátha esős idő fogja felváltani a forróságot – mit csinálok lyukas lábbeliben? Az ördög vigye el ezt az egész dolgot.
A meleg nem engedett napszállta után sem, de nagyon szép csillagos éjszakánk volt.
A tábor-őrszemeken kívül mindenki aludt. Én sokáig nem tudtam elszunnyadni. Hátamra fekve bámészkodtam a csillagos égre és elkalandoztam, gondolatban, haza, erdeim közé. Vajjon mit csinálhat két lustám, ha nem kell tőle tartaniok, hogy a sarkukban vagyok? Szegény jó kutyám! Hogy kereshetett az engem napokig, míg végre belenyugodott, hogy egy darabig nem fogjuk, egymást látni.
Hm… de hátha soha többé nem fogjuk egymást látni? Lám, lám… ez eddig eszembe sem