A vörös regina: regény. Abonyi Árpád
nézett.
– A fene gondol valamit – válaszolta szemmel látható izgatottsággal, – hanem tudja, az úgy van, hogy amíg csak az ágyúk diskurálnak, addig nem is érdemes odafigyelni, mert nagyon messze van a bál – amikor azonban már a puskák is beleszólnak a dologba, akkor remélni lehet, hogy az ügy komolyodik. Igen, igen… most már csakugyan komolyodik. Hallja?
Intettem, hogy hallom.
Erős gépfegyverkattogás vegyült a puskák ropogásába.
– Hát igen… ismételgette egyre nagyobb izgatottsággal a vasgyúró, ez már beszéd… ez már komoly beszéd…
Néhány perc mulva harmadszor is megszólalt a Morelli kapitány úr sípja.
– Aufpassen! Vigyázni, fiaim…
Ebben a pillanatban a leégett tanya irányában levő lankás magaslaton – tőlünk körülbelül kétezer lépésnyire – alig kivehető apró pontok jelentek meg a láthatár vonalában.
A távolság még sokkal nagyobb volt, semhogy a talajból alig kiemelkedő pontoknál egyebet is ki tudtam volna venni, annyit azonban szabadszemmel is láttam, hogy ezek az apró pontok mozgásban vannak. Rendes vonalban, ritkásan voltak elosztva, s hol előtűntek a talaj homályos alapjából, hol meg ismét beleolvadtak, úgy, hogy percekig nem látszott semmi.
Most Varga őrmester piros arca jelent meg az árok végén, ahol az én Standom volt. Morelli kapitány úr parancsait osztogatta ki a legények között, s eképen jutott el útjának legvégére az én állásomig.
Roppant haragos volt a derék mester az egész mindenségre. Ebbeli elkeseredett hangulatában mindenkit letegezett, s kifejezéseinek egynémelyike vetekedett borsosság dolgában a legerősebben megfűszerezett gulyással is.
Széles melle úgy dolgozott, mint egy kovácsfújtató, – öklével – azzal az ő minden acélkalapácsnál nehezebb öklével – akkorákat vágott mérgében az árkom földjére, hogy ezekbe a lyukakba egy gyermekfej is könnyen belefért volna. Miatyánk ki vagy a mennyekben, ha ez az ember egyszer komolyan fejbe talál valakit ütni ezekkel az ő rettentő ökleivel!
– Sohse haragudjék, őrmester úr – próbáltam csillapítani a mérges Herkulest – egyszer majd csak vége lesz.
– Ennek?
– Ennek.
– Ennek a marhaságnak?
– Ennek.
– Ennek lesz valaha vége?.. fakadt ki még mérgesebben az óriás és szorgalmasan döngette ökleivel az árok földjét… sohasem lesz ennek, kérem, vége, ha így haladunk… meg fogja látni! Az összes fiatal fák ki fognak addig korhadni a maga erdeiben… és még mindig nem lesz vége, ha így haladunk. Tudja kérem, az úgy van, – fordította felém a fejét – hogy én szívesen verekszem, ha meg kell lenni, tátogni azonban nem szeretek. Akinek, mint nekem is, családja vagyon odahaza… feleség, három gyerek… az szereti gyorsan elintézni a dolgait.
A mester morgott és összeráncolt homlokkal morfondirozott maga elé. Öklei azonban ekkor már nem is simogatták a földet. Tétlenül, mély hallgatásba merülve hasalt mellettem az árok oldalában.
A tőlünk nyugatra eső dombvidéken az ágyúdörgés fokozatosan mindegyre élénkebbé vált. Szabad szemmel is láttam, hogy az isten tudja mekkora távolságban levő ellenség shrapneljei szintén sűrűbben jelentkeznek a levegőben – volt olyan perc is, hogy egyszerre tíz-tizenöt fehér felhőcske is mutatkozott.
Valami egy negyedóra mulva aztán a mivelünk szemben levő fronton is mutatkozni kezdtek hasonló füstfelhőcskék, csakhogy sokkal kisebbek, mint amilyeneket az ágyú-shrapnel lök a levegőbe. A láthatár vonalában fel-feltünedező apró pontok nemsokára közelebb mutatkoztak… s néhány perc mulva már egészen jól ki lehetett venni a hegyes orosz puska »cserebogarak« zümmögését…
– No, végre, a fene egye meg… dörmögte elégedetten a mellettem morfondirozó mester és egészen felfrissülve ütötte fel a fejét, – csakhogy már kezdik.
Feszülten füleltünk a kapitány úr sípjelzésére, de még eltelt egy jó óra, míg végre meghallottuk. Abban a percben hallottuk meg, amikor a szemben levő lankásan menedékes terepen egy hosszú sor előreszaladó zöldes-szürke alakot pillantottunk meg magunk előtt körülbelül hét-nyolcszáz lépésnyire.
Árkainkból ebben a pillanatban majdnem egyszerre dörgött kifelé a kétszázötven Manlicher.
Őrmester úr Varga csodálatos biztossággal kezelte a magáét, – egy pillanat alatt kilőtte mind az öt patrónt, s a rákövetkező pillanatban már ismét be volt tolva fegyverébe az új magazin.
Az előre szaladó zöldes-szürke sorból egész csomó kibukott és eltűnt a fűben. Egy-egy ordítás, egy-egy jajgató hang egészen hozzánk elhallatszott… Szegények, azok már lefeküdtek.
– Csak ide gyorsan… mormogta elégedetten Varga őrmester, miközben majdnem egy gépfegyver boszorkányos gyorsaságával lőtte ki egyik magazint a másik után és jóformán mindenik lövése talált, – minél gyorsabban intézzük el egymással a dolgot, annál hamarabb mehetünk haza…
Megbámultam a mestert. Éreztem, hogy én, aki egész életemben mindig fegyverrel bántam és azt képzeltem, hogy amit egy golyós puskával gyorsaság és biztos »treffer« dolgában produkálni lehet, abban engem senki sem mulhat felül – képtelen vagyok versenyezni ezzel az emberrel, akinek pedig ez nem is tanult mestersége.
Oly gyorsan dolgozott, mint az ördög.
– Ügyekezzék, főerdőtanácsosúr! – kiáltotta felém és édesdeden elnevette magát, – minél szaporábban ügyekezünk, annál hamarabb mehetünk haza… bumszti, a pléhangyalát, ezt elhibáztam!
A szakadatlan fegyverropogásba most egy váratlan vendég szóllott bele. Magasan fejünk felett jelent meg és fülsükítető dördüléssel robbant szét a csaták e legmérgesebb és legveszedelmesebb viperája és orgyilkosa: a shrapnel.
Láttam, hogy néhány emberünk hátrahanyatlik és visszaesik az árokba – ezeket megcsípte az undok kígyó valamelyik méregfoga. Egyiküknek a feje volt csupa vér, egy másiknak vállába szakított bele a shrapnelszilánk… Szekeres Tóni és Hudecz Mihály azonnal szörnyethaltak…
Morelli kapitány úr és szanitéceink térdeltek mellettük. Mi többiek egy pillanatra se hagytuk abba a tüzet, melyet ez után a szerencsétlenség után még a boszúvágy is szított.
Szakadatlanul ropogtak egész frontunkon a fegyverek, s a fejünk felett tovabúgó új, meg új shrapneleket most már dühös ordítás fogadta. Ezek az undok dögök kihozták sodrukból az egyébként nyugodt legénységet, öklök emelkedtek a levegőbe, valahányszor csak egy-egy ilyen átkozott bestia keresztülsivított árkaink felett és becsapott a hátunk mögött levő erdő fái közé.
Egy-egy bükkfának emberderékvastagságú oldalágai úgy repültek szerteszéjjel, mintha vékony cirokseprő ágszálai lettek volna. Hallatlan, micsoda gyilkos ereje van egy ilyen pokolfajzatjának! S a hangja… az az ő hegyesen búgó, átható, százezer egyszerre megrepedt üveg fülsértő pengéséhez hasonló förtelmes hangja… No, hogy az ördög vigye el a gazdáját, – igazán mondhatom, hogy ki tudja lódítani békességes sodrából még az ilyen magamszőrű csendes természeteket is. Nem csodálkoztam rajta, hogy a fiúk az öklükkel fenyegették meg a fejük felett tovasikoltozó shrapneleket.
A hátunk mögött levő szerencsétlen erdő menthetetlenül lángba borult volna, ha a shrapnel saját óriási légnyomása ki nem oltotta volna a keletkezhető tüzet.
Egy pimasz suhintást saját külön nyirfám legfelső