Az ember tragediaja. Madach Imre
hoztátok mindezt ránk, árulók.
A Népből
Üssük le őket. – Éljen a vezér! —
Jaj nékünk, fusson, aki merre tud. —
Mindennek vége. —
Első demagóg
Nincs. Hódolni néki
Elébe a kapukhoz!
Éva
Istenek!
Az ítélet fájt, melly által nekem
Elvesztél férjem, óh, de keserűbb,
Hogy igazoltad azt – bár visszanyerlek. —
Első A Népből
Fogjátok el nejét; ha városunknak
Bántása lesz, haljon meg gyermekestül.
Éva
Meghalnék érted, férjem, szívesen,
Csak a hon átka gyermekem ne érné. —
Kimón
Engem ne félts, anyám, jőj, jőj velem,
Megóv e szentély minden bántalomtól.
(Felmennek az üldöző csoport elől a csarnokba, két nimfa rózsaláncot bocsát le mögöttük a nép előtt, mely azonnal visszalép. Kívülről harsonák hangzanak, a nép jajveszékelve szétszalad. – A nimfák eltűnnek.)
Lucifer (kacagva kezét dörzsöli)
Szép tréfa volt. Mi jó az értelemnek
Kacagni ott, hol szívek megrepednek.
(a templom felé fordulva)
Csak e mindig megifjuló, örökké
Szépnek látása ne zavarna folyvást.
Úgy fázom idegenszerű körében,
Mely a mezetlent is szemérmetessé,
A bűnt nemessé és a végzetet
Magasztossá teszi rózsáival
S az egyszerűség csókos ajkival. —
Mért késik oly soká az én világom,
A torzalak, a kétes rémület,
Hogy elriassza e káprázatot,
Mely küzdelmemben a már-már bukó
Embert mindannyiszor fölkelti újra. —
De majd meglátjuk, hogyha a halál
Borzalma eljő hozzánk nemsokára,
Unalmas árnyjátéktoknak vajon
Nem lesz-e akkor itt végső határa.
(A nép közé vegyül.)
(Ádám mint Miltiádész, fegyveres csapat élén vezettetik megsebesülten. Előtte könyörögve a nép és a demagógok.)
A Népből
Éljen vezérünk. Könyörülj, nagy ember.
Ádám
Mi vétketek hát, amiért könyörgtök?
S a gyöngétől mit kérhet az erős? —
De nőm nem jő elém, se gyermekem;
Tán csak nem érte őket bántalom! – —
Éva
Ah, Miltiádész, mért is jössz, ha nőd
Sem bír örülni jöttödön. – Fiam,
Anyád leroskad, tartsd fel, tartsd fel… Ah,
Még jó nevet se hágy reád atyád! —
Ádám
Mi ez? nem értem. A nép esdekel,
Nőm átkoz, és e mell vérzik hazámért. —
Éva
De jobban vérzik a hon és szivem.
Vagy mért jövél, mondd, hadseregnek élén. —
Ádám
Nem illet-é rangomban ily kiséret?
Eljöttem, mert e súlyos seb nem enged
Továbbra is tisztemnek megfelelni.
Eljöttem, hogy küldőimnek kezébe,
A felséges népnek kezébe téve
Hatalmamat, beszámoljak neki.
Im, elbocsátlak, bajnok társaim,
Kiérdemlétek a háztűz nyugalmát.
S most én is e kardot, Athéne Pallasz,
Szentelve tűzöm oltárod fölé.
(Felvezetteti magát a csarnok lépcsőin. Fegyveresei eloszolnak.)
Éva (férje nyakába borulva)
Ah, Miltiádész, hol van boldogabb nő,
Mint a te nőd, nemes nagy férfiú!
Nézd, nézd fiad, milyen hasonlatos
Hozzád, mi nagy, mi szép!
Ádám
Ti kedvesek!
Kimón
Jól tudtam én, hogy amit tesz atyám,
Az jól van téve. —
Éva
Óh, ne szégyeníts meg,
Ezt a hitvesnek kelle tudni jobban.
Ádám
Fiam! Atyád kardját mutasd be te.
Kimón (a kardot felakasztva)
Óvd, istenasszony, ezt a drága kardot,
Mig egykor érte hozzád eljövök.
Éva
E kettős áldozathoz az anya
Hadd szórja a tömjént. Pallasz, tekints le.
(Tömjént áldoz.)
Első demagóg (a szószéken)
Nem volt-e igazam, hogy áruló?
Hogy Dáriusz megvette? tettetés csak
A seb, nem kíván ellene csatázni.
A Népből
Halál reá.
Ádám
Mi zaj az odakint?
Éva
Ah, Miltiádész, rettentő beszéd az:
Árúlónak mond újra a tömeg.
Ádám
Nevetséges vád; engem, árulónak,
Ki Marathónnál győztem?
Éva
Óh, hogy úgy van.
Gonosz világ az, mellyet itt lelél.
Első demagóg
Mit késtek őt elfogni?
(Nép tolong a templom csarnoka elé, köztük Lucifer.)
Éva
Miltiádész!
E szentélyben biztos vagy, meg