Az ember tragediaja. Madach Imre
nem lehet.
Lucifer
S ha mégis?
Ádám
Halni térnék,
Megátkozván utánam a világot.
Lucifer
Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer,
Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.
(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)
A Rabszolga
Uram, segíts!
(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.)
Éva
Hiába kéred azt,
Ki kínjainknak nem volt részese,
Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava,
S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,
Ki eltakarlak, s testemmel fogok fel
Minden csapást.
Ádám (A betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejét ki akarják hurcolni.)
Hagyjátok ott. El innét.
(A felügyelők el.)
Mi ismeretlen érzés száll szivembe,
Ki e nő, és mi bűve-bája van,
Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót
Lerántja porban fetrengő magához? – (Felkél.)
Lucifer
Ez ismét a szálaknak egyike,
Melyekkel gúnyul vett körűl urad,
Eszedbe hozni hernyó voltodat,
Ha önhitedben lepkeként csapongsz.
E vékony szál, láttad már, milly erős,
Kisiklik ujjainkból, és azért
Nem téphetem szét.
Ádám (lejőve a trón lépcsőin)
Azt ne is müveld.
Amillyen sértő, éppoly kellemes.
Lucifer
De illetlen, hogy egy bölcs és király
Alatta nyögjön.
Ádám
Mit tegyek hát?
Lucifer (gúnnyal)
Nincsen más hátra, mint hogy a tudás
Tagadja létét e rejtett fonálnak:
S kacagja durván az erő s anyag.
Ádám
Én nem birom kacagni, sem tagadni.
Éva
Ah, kedvesem, véred csorogva foly,
Megállitom; fáj, úgyebár, nagyon?
A Rabszolga
Az élet fáj csak, már nem fáj soká.
Éva
Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig,
Ha most halnál meg, amint föllelél.
A Rabszolga
Mért él a pór? – a gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.
Ádám
Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!
Lucifer
A haldokló hagymázos őrülése.
Ádám
Mit is beszélt?
Lucifer
Nagy fáraó, mi bánt?
No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog:
Egy rabszolgával a földön kevesb van.
Éva
Neked silány szám, nékem egy világ,
Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? —
A Rabszolga
Én többé nem. – Felejts el, nő, örökre.
(Meghal.)
Ádám
Majd foglak én. El innen a halottal.
(A hullát felveszik.)
Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:
A bájnak éppen úgy fejdelme vagy,
Mint az erőnek én – meg kelle lelnünk
Egymást akárhol.
Éva
Óh, nagy fáraó,
Tudom, parancsod a pór végzete,
Nem is szabódom, csak kevés időt
Engedj magamnak, azután parancsolj.
Ádám
Ne többször e szót. Óh, hát bírodalmam
Sohsem megy-é túl a parancs szaván?
Éva
Elég, ha egyelőre a parancs
Nem illet fájva – óh, ne írigyeld
Ez első percben könnyem a halottól. —
Mi szép halott, óh, Istenem, mi szép!
(Ráborul.)
Ádám
Szép és halott; mi ellentétel ez:
Törekvésinkre gúny e nyúgalom,
Vagy hívságukra szánalmas mosoly.
Lucifer
Szökött rabszolga, ki veled dacol,
Mondván: erősebb lettem láncaidnál.
Ádám
A holtnak béke, az élőnek üdv.
Amaz könyed nem érzi, mosolyod
Nélkülöznöm kín.
(A halottat kiviszik, Ádám Évát a trónra vezeti.)
Oldalomra, nő!
Ah, millyen édes kebleden pihenni.
(Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen.)
Mi lelt, szerelmem?
Éva
Óh, nem hallod-e
A nép jaját?
Ádám
Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg, és feledd el a világot.
Te meg némítsd el azt a jajgatást.
Lucifer
Azt nem birom, ez már a nép