Az élet útján. Margit Kaffka
a holdfényben alattunk.)
“Most boldog vagyok!” – ott mondtam; te tudod, hogy először mondtam.
Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hűvös szél;
És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,
Lavína indul, orkán zúg, delirizál az élet.
(Lásd, szó köztünk maradjon: megmondom, mért volt az egész,
Mert életemben egyszer én: “Boldog vagyok!” – ezt mondtam.)
Ám isteni gőgben örök: te, én s a mi egy-pár voltunk;
S már Isten, aki művelte, sem művelheti mássá.
Te messze, – én itt.
Most ugyanazt a holdat nézzük és egymáson pihen a szívünk,
Bár egy percünk se hasonlít, bár hetekig jön tőled a hír,
Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol,
Bár sírva írok itt most s mellettem bús, üres ágyad.
Mi történhet velünk?…
Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem,
Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szíved!)
De régebben vagyunk mi egyek, – tovább is egy a mi útunk…
Tán elmossa képem az idő?… (Hogy szánnálak nélkülem téged!)
De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szívemre ösmerjen szíved,
És visszajöjj akárhonnan Solveigod esti dalára!
– Mint pecsétet tettem szívedre magam, mint bélyeget a te karodra,
Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó
Az igazi szeretet.
1914
A TE SZÍNED ELŐTT
Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
– Köszönöm neked a két kezemet!
Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
– Áldjon meg Isten a két szememér!
Mindig azt hittem: rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szívet bájolni nem tudó.
– Te megszerettél, – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.
Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
Kevert, pocsékló, fél, törött!…
– Most a multam is rendbejött,
Ahogy teneked elmeséltem. —
Mert láttad sorsom: megszerettem.
Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kináltad,
Szerelmed grálborát ajánltad.
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek;
Mindig “te színed előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!
1915
RÉGI ARCKÉPEKHEZ
Milyen helyes csöppség! Kis tömpe lábod
Hogy terpeszted az első új nadrágba!
Kis totyogósom, a gombos cipőkkel!
Mért ráncolod úgy össze homlokod? —
– Mesélik: egyszer nagy karéj kalácsot
Majszolva az utcaajtóba ültél,
Egy gaz darázs járt arra, megkívánta,
Le is ült rá, de jaj, nem a kalácsot,
Piros gyüszüszád harapta dagadtra.
Te ott ültél rémülten, keseregve,
Fényes szemedből csurgó, nagy könnyekkel…
Én akkor, – szó ami szó, – már nagyocska
Leány lehettem, táncórákra jártam,
S ha láttalak vó’n bömbölni, szép fiúcska,
Hozzád anyásan lehajoltam volna
Síró szemed, kis orrod megtörülni.
Ez iskolai ünnepély a zöldben.
– A tanító bácsi pálcával int,
Te hátrább állsz, s szelíden iparkodol
Kidugni arcocskád két nyegle váll közt.
Komoly, kedves fej már e kis diáké.
– Akkor volt, úgye, hogy naplót vezettél
Jegyezve mindég apró rossz szokásod,
Titkos betűt írtál be, vagy keresztet,
S figyelted a naptárban, hogy javulsz-é?
Te kezdődtél már itt, rád ösmerek.
… Én? – Kisvárosban szólt-szapult, anyányi
Lány voltam akkor, nyugtalan, kacér,
Világgá küldtem első árva kérőm,
Bár szörnyen féltem, sohse visznek férjhez.
Itt már kamasz. Izmos, busa legényke,
Sok torna— s bajnokverseny győztese,
Önképzőkörben nem költő-zseni,
“Abszolút geométriárul!” olvas,
Az osztályfőnök sincs tisztába véle,
Nem figyel az órán, s hogyha kihívják,
Az eredményt más módra hozza ki.
– Az első bakfis derekához nyúlt már,
De érettségi bankett hajnalán
Forró szégyennel, dúltan megy haza,
S megesküszik, hogy “soha-soha többet!”
… Nekem már akkor megvolt a fiam.
Ni, hogy felnyurgult! Egyetemi polgár.
A nyakkendője byroni kötésű,
– Az ismeretelmélet fogta meg,
Lényeget kutat, s a léten borong.
Így kilendülve milyen is lehettél?
– Sok “szabadság”-gal, sok “eszmecseré”-vel
Élted hű-hós, diák-leány szerelmed,
Beszereztél te is lázt, forradalmat,
A nyárspolgári morál megvetését,
S jaj, csöpp hián bizony, tuberkulózist.
… Akkor, futtában láttuk egyszer egymást,
És meg se láttuk. Milyen messze voltunk!
“Kevés időm van!” – gondoltam, s lihegve
Farsangoltam verset, szalont, szerelmet.
S ez végre – nincs is messze multba már,
Alatta