Az élet útján. Margit Kaffka
már velem?
Alig érzem a nyár langyos éjszakáit,
Már tél huzódik a vidék fölé,
Már jön a tavasz nedves, esős szele.
Megint húznak a vad hattyuk felettem,
Szívem tele kínnal. Ó hányszor, hányszor
Láttalak jönni-menni, bús madarak!
Elvirulnak céltalan a krizantémek…
Szegény virág, – én – megvetett, nyomorult!
Senkinek sem jő kedve leszakítni?
Örökké ablakomban ülök és várok,
– Még mindig nincsen a nappalnak vége?
Finom eső áztatja a réteket.
Halk saruján az alkonyat leszáll;
Gyöngéden öleli a földet az éj…
Bennem minden, mint tegnap, úgy marad.
1913
AZ ISTENEK TÁNCA
Fuvolámon, szép jade-fuvolámon
Egy dalt mondottam; emberekhez szólót,
– Az emberek nem értették. Nevették.
Fuvolámat, szép jade-fuvolámat,
Az ékest, karcsút, drágát akkor én
Megbántva, búsan égre emelém,
S feldaloltam dalom az isteneknek.
– Megtisztelve köszöntek ők felém,
És a kigyúló fellegek színén
Zenémre halhatatlan táncba kezdtek,
S én fujtam ékes jade-fuvolámat…
Azóta, – ha az embereknek dallom
Dalom, – szép, karcsú jade-fuvolámon,
Rámfigyelnek; s azt mondják: értenek.
1913
SZERELEM-RÉSZEGSÉG
Langyos szél jár a palota-kerten át,
A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.
A teraszon, hanyagul hátradőlve
Jólléte színes selyemvánkosain
Pihen a császár dús lakoma után. —
Előtte táncol Si Csi… ragyogva, mint a csillag,
Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,
És mosolyog… mosolyog csudálatosan,
A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;
Gyengéd csipői ringatják a vágyat,
Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.
Így illan, lebben, – míg édes bágyadás
Önti el forró, halovány tagjait.
Hulló virágként hull lágy lépte már, —
És elomlik epedőn a Királyi
Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,
Odakúszik, felkönyököl és vár…
A szűzi Si Csi… epedve dől oda…
1913
A PORCELÁN PAVILLON
A kicsiny, kerek tavon
Fehér és zöld porcelánból
Díszlik egy szép pavillon.
Mint a tigris háta sávval
Ívlik a jáspis-híd által; —
Parttól a pavillonig
Szökken a híd.
S ott, a kedves házacskában
Jóbarátok szép sorjában
Ülnek. Mind iszik, nevet.
Némelyik ír verseket.
Köntösük bő selyemujja
Hátracsüng. Selyemkámzsájuk
Kényesen nyakukba hullva.
– Ifjak, szépek, jóbarátok.
A kerek tó sima tükrén
Újralátszik mindez szépen,
Fehér és zöld tükörképben,
Porcelános tisztán, büszkén!
Mint egy félhold ívlik a híd
Fordított alakja át; —
És sok ifjú jóbarát
Verset ír, kacag, iszik.
Ülvén fejük tetején
A fehér-zöld pavillonban,
Mely a tornyán áll azonban
A kerek tó tükörén.
1913
AZ EPEDŐ
Fínoman festett ajakú
És tussal írt szemöldökű szép!
– Ha rád gondolok, az okosság
Elszáll szívemből páraképp.
Szobámban kis lakkdoboz áll.
– Most tudd meg a vétkem; —
Halk szájam egyszer csókkal tapadt
Rá lélektelen sötétben.
E kis tárgyat, – hogy is emlékeznél? —
Hókezed érintette.
Atyád boltjában nyújtottad felém
Egy tavaszi este.
– Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer
Elmondanám kínomat,
Kacagnál merészségemen, —
Ó, mért is láttalak?
Szellőcske volnék, nem lenne tilos
Szépséged körül lengeni nékem.
– Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelgő,
Kéjes, vágyó, forró, csengő
Szél volna az! – Ó, drága szépem!
1913
SZERELEMDAL
Oly áldott a te két kezed,
Hogyha belőle szőhetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.
Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehellet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.
Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalítban.
– Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.
Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.
Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak