Az élet útján. Margit Kaffka

      Az ezüst fácán nyújtottan, búsan

      Kiáltott messze felettünk.

      Fuvolámon játszottam valamit…

      Nem volt vidám dal… Elakadt az is.

      Súlyos szomorúság terült a világra;

      Bár nem tudtuk nevén nevezni. —

      Szemünkbe sajgón gyűltek a könnyek,

      Az élet, mint álom feküdt meg bennünk.

      Nehéz volt szívünk, mint a virágoké körül.

      – Lecsüggesztetted két karod,

      Szemembe néztél és szóltál fáradtan:

      “Maradj csendben! Majd elvonul!…”

      Néma a park már, levélnesz se hallik,

      Zárva a kapuk, a palota alszik;

      A virágágyak éji illata száll.

      A balkon-rácsnál, hol porfir-oszlopon

      Szagos fűzért az Égnyító gallya fon;

      Két karcsú dáma összefogódzva áll.

      Két fínom árnyék a kék holdvilágban.

      Szűzi alakjuk összehajlik lágyan…

      Egyiknek ajkán már-már ébred a szó.

      A könnyítő, feloldó, oszladó,

      Mely élte titkát hév panaszba ölje,

      Fojtott kínját testvérbúvá közölje.

      Már-már beszél. A szíve oly nehéz.

      Riadva egyszer még a sűrűbe néz,

      Nem les-é áruló? Már-már beszél.

      Parányi zörgés reccsenti a gallyat…

      Két zöld, parázsló szem felé mered!

      Ellenséges, gonosz smaragdszemek…

      Egy papagáj!… Felsóhajt és elhallgat.

      Az egyszeri ifjú lányok, pihenve

      Virágos lombok dombján, így csevegtek:

      Barátnőim! Ha azt mondják nekünk,

      Hogy szép-voltunk halványul, mint a hold,

      Arcunk már nem sugároz édesen,

      Hajunk sem éjszín, mint hajdanta volt;

      Mit felelünk? Ki látja önmagát?

      Édeseim! Hol lakhatik a rossz Tél,

      Ki havat ráz fejünkre, arcunkba fú? —

      Ott benn a tükörlap megett!

      Onnét fenyeget

      A Tél, a Szél, a gonosz Bú!

      Ott ül; csak ott él!

      Nincs itt miköztünk!

      Jaj, kacajba, dalba szökjünk!

      Táncoljunk körben!…

      Nincs, nincs másutt, – csak a tükörben.

      Messze Tükrök mélyén lesked a rossz Tél!

      – “Jaj, – zengte a nő, – kakas szólt! Közel a veszély!”

      Felelt a herceg: “Ó nem, nem!

      Odakinn az éj fekete, mély.

      Nem a kakas szava volt, szerelmesem!”

      – “Könyörgök, húzd fel a redőnyt, barátom,

      És kérdezd az eget!”

      – “Jaj, a zord hajnalt látom!

      Sápadt nap kél a hegy megett!”

      “Reggel!”… És nyögve, sírva búg.

      “Most el fogsz menni! Hogy maradjak itt?

      Ó, …kérlek, kérlek, – végy legalább bosszút

      Azon, ki tőled elszakít!

      Kérlek, röpíts egy nyilat sebesen,

      Mihelyt kimégy. Lődd a kakast szíven!”

      Van ágyunk és van gyermekünk,

      Ó, nő!

      Van munkánk bőven, sőt kenyerünk,

      S van napfény, szél, eső!

      – Csak egy csekélység híja már,

      Hogy szállni tudjunk, mint madár:

      Csak idő!

      Vasárnap át a földeken,

      Én gyermekem,

      A szép vetésen át ha megyünk,

      Hol a kék fecskenép nyilaz;

      – Mi az.

      Ami hibázik még nekünk,

      Hogy bátrak és szépek legyünk,

      Mint ő?

      Nem ép a ruha! – Idő!

      – Most viharmagot hord a szél;

      Órák kellenek és kikél,

      Ó, nép!

      Órák!… Hisz csak ennyit raboltok el,

      Csak mindent, mit szívünk vére nevel, —

      És szárnyat, napot, levegőt:

      Az időt!

      Olyanok e szegény, szegény szívek:

      Üregük lassú kínoktól kivájt,

      És bennük redves, régi sírkövek,

      Pállott könnypocsolyák.

      És olyanok e szegény, görnyedt hátak,

      Alázkodástól és terhektől folynak;

      Púposabbak, mint lápkunyhók felett

      A buckós fedelek.

      És milyenek e szegény, kulcsolt kezek!

      Mint tarlón asszú fű, oly reszketők;

      Hogy hátha, hátha vihar közeleg, —

      Így dideregnek ők.

      Ó, e szegény, elkínzott ijedt szemek,

      Türelemben, megadásban húnyódva!

      – Borus állatszem, mely bárgyun mered

      Szabadsága után… s nem is tud róla.

      Ezek a szegény, szegény emberek,

      Bénán hullnak le a nyomor előtt,

      Mint gyenge bárány, ha taglótól remeg;

      – S a boldog földön viruló, szabad mezők.