Csendes válságok. Margit Kaffka
– olyan nagyon – és apust, aki meghalt – és a jó Istent, aki minden kedves nővérnél jobb —, mert a nővérek is csak bűnös emberek. Ha most volna keresztényüldözés, én nagyon szívesen lennék mártír, meghalnék Jézusért – és ő felülről nézne rám, és mosolyogna. Apám pedig ott volna a jobb keze felől, és kiterjesztené a karját, hogy megöleljen. – Sokszor gondoltam rá – hogy ha nagy leszek, szerzetet fogok alapítani, mint Szent Teréz. – De most legjobban szeretnék meghalni, és az égben lakó apámhoz menni, mert itt engem úgysem szeret senki, és mindenki csak üldöz, a lányok is, a sororok is csak üldöznek. Először szerettek engem a sororok, mert legkisebb voltam – és Herzpinklnek hívtak. De azóta jött ide egy kapitány bácsinak három gyereke, azok kisebbek, mint én, és nincs mamájuk. Most csak azokat szeretik – de az már karácsony előtt volt.
Most a kedves nővér Innocenc meg fogja írni neked, hogy rossz lettem, és nem vagyok érdemes rá, hogy a Méltóságos Püspök Úr bevett félingyenesnek. De higgyél nekem, édes, drága mamám, hogy az nem igaz. Olyan rossz most nekem – úgy szeretnélek látni, és mindent megmondani neked, hogy hogy volt.
Úgy kezdődött az egész, hogy karácsony után az egyik nővér azt mondta, ne nézzek olyan bandzsalítva. De én nem is vettem észre, hogy úgy nézek, és mondtam, hogy többet nem! Azután mindenki mondta az órákon is meg este is, hogy folyton bandzsalítok. Akkor az öreg soror összeszidott, hogy én azt csak azért is csinálom – pedig hidd el, kedves jó anyucim, hogy nem csak azért is. A nővér akkor megbízta a lányokat – hogy ha még egyszer úgy nézek, csak szóljanak neki, és feladja a hátamra a vörös nyelvet. A vacsoránál pedig egy negyedosztályos megint meglátta – és mondta, hogy neki kötelessége szólni, és szólt is még ott a refektóriumban.
Édes anyuskám – az olyan borzasztó volt. Míg felmentünk a lépcsőn, úgy fájt a szívem, és olyan buzgón imádkoztam a leghathatósabb imát, azt hogy: “Emlékezzél meg, ó, legkegyesebb szűzanya Mária, hogy még sohasem lehetett hallani, miszerint valaki tőled gyámoltalanul magára hagyatott volna – és te tudod, hogy én most ártatlan vagyok – és te azt nem engedheted meg.” – De hát miért nem hallgatott rám – kellett volna, hogy megmentsen, mert igazságom volt. Ott fenn pedig rám akasztották a nyelvet, vörös posztóból – és a terem közepére kellett állni. Nagyon sírtam, és egész estig ott álltam – pedig épp akkor jött be hozzánk egy öreg soror, aki már penziós, és a fejedelemasszony titkárja. Az csak bólingatott és mondta: Ja, so ja – a kis Lilli rossz viseletű volt.
Most pedig megírják neked. De ne higgy nekik, én egyetlen kedves mamám, mert én nem vagyok rossz, és nagyon szeretem a jó Istent meg apust az égben meg téged —, csak az ellenségeimet nem, vagyis azt a negyedosztályost, aki beárult, de ugye, azért nem lehet elkárhozni? Gondold, hogy most az öledben vagyok, és százmilliószor megcsókollak, te kedves, szegény anyám. A te forrón szerető lányod,
Lilli
Január 15.
Kedves jó Mamám!
Én nagyon örültem annak, amit írtál nekem, habár azt én már régebben is hallottam. Soron Innocenc olvasta a Katolikus Lapokból, hogy te még karácsony előtt férjhez mentél Kövesdy bácsihoz, és most ő nekem az apám, neked pedig az urad. Ő mindjárt mondta, hogy Lillinek új papája van, de akkor nevetett, és azt hittem, hogy csak tréfál.
Most te is megírtad, és nagyon örülök neki. Eszembe jutott, hogy ahányszor csak odajött a bácsihoz az új apa, mindig sok cukrot hozott nekem – a bácsi akkor haragos volt, te pedig este mindig mellém bújtál az ágyba, és sírtál. Most már nem fogsz sírni soha többet, ugye – és lesz neked otthonod —, mert mindig mondtad, hogy az nincs. Én szeretem Kövesdy bácsit, mert ő jó ember.
Anyucikám – de ne haragudj —, ugye, ti szerelmesek vagytok? – Erre Csics Ilona tanított, aki feljebb jár, mint én, de azért jóba vagyunk, és őtet is mindig szidják. – Csics mindenféléket szokott nekem beszélni, hogy milyen a házasság, és hogy miképpen születnek a gyermekek. Nem tudom, igaz-e, ahogy ő mondja – azt hiszem, igaz —, mert te haragudtál, ha én ilyenfélén kérdeztem. Csics azt mondja, hogy az szégyelleni való, és a többi lány is, akinek elmondja, nevet, hogy: jaj, be borzasztó! – De Martin Ella, aki már nagyobb, egyszer meghallott ilyes beszédet, és azt felelte, hogy a Szűzanyának is született egy szülött fia, és megvan az imádságban, a jó Isten azt úgy rendelte.
Én is azt gondolom, hogy az nem borzasztó – mert neked is van Palkó meg én, és te szeretsz minket. Nem bánnám, ha lenne még egy testvérem, egész kicsi, de az lány volna. Akkor idejönne később a zárdába, és nem lennék egyedül – Palkó úgyis már nagyapánál marad. A kisebb testvéremre én vigyáznék, és bekötném a fejét, mikor párba állunk, hogy a refektóriumba menjünk.
Pedig én most megint büntetésben vagyok, és hátul kell menni, pár nélkül a sor végén. A folyosón nem szabad beszélni, csak imádkozni – és Csics Ilona, aki a párom volt, szólt valamit, és én is feleltem rá. Mi azt hittük, hogy a soror hátul jön, a nagyoknál – pedig véletlenül éppen ott ment a hátunk megett. Hirtelen előre jött, a szájamra ütött, mert engem látott beszélni – azóta pedig én hátul megyek – már három hete. A soror névnapján mondták, hogy kérjek bocsánatot. De én féltem, hogy akkor sem bocsát meg. Talán már vizsgáig is büntetésben leszek én. – Csak legalább te eljönnél egyszer, és megmondanád, hogy nem ha ragszol – és szereted még a te szegény
Lillikédet.
Február 17.
Kedves jó Mamám!
Rég nem írtam – mert én nem tudom, miért, mindig vártalak, hogy eljössz. De te nem jöttél el, hanem Kövesdy bácsi, a te férjed megint meglátogatott. Ebben a városban van dolga, és az nagyon szép tőle. Azt gondoltam ki, hogy apának szólítom, és ő nagyon örült ennek. Megcsókolta az arcom, és szegény égben lakó igazi apámról beszélt – mert neki nagyon jó barátja volt —, azt mondta.
Anyusom – én nem tudom biztosan —, ugye, gyónt az én apám halála előtt, és magához vette az úr Jézust. Néha úgy félek, hogy nem – hogy ő nem mehetett a mennyországba. Martin Ella mondta, hogy még akkor is az Isten bizonyosan megadta neki az utolsó percben a töredelmes bánat és a megtérés kegyelmét. Martin Ella nagyon ájtatos lány, egész más, mint Csics Ilona.
Már szeretem Kövesdy bácsit is, amiért olyan szépen beszélt szegény első apáról. Őtet, aki meghalt, az egész világon a legjobban szeretem, és téged is majdnem úgy, mint őtet.
De engem, azt hiszem, nem szeret már egy csöppet sem az, aki meghalt, sem pedig a jó Isten, mert rossz vagyok. Tegnap a nővér kiválogatta azokat, akik még nem járultak a szent áldozáshoz, és én sem járultam. Az húsvétkor lesz. De rám azt mondta a nővér, hogy úgyis páratlan szám, mert kilencen vagyunk, és úgy nem szép az oltár elébe menni, hát azt mondta, hogy én még rossz vagyok, és javuljak meg jövőig – csak akkor fogok áldozni. Pedig én már nagyon vágytam a szentségre, és akkor inkább megjavultam volna – de nem merek szólni. Már hétéves vagyok, és még nem volt a szívemben a megszentelő malaszt, csak a segítő malaszt – az is csak a szent misében, ha úrfelmutatáskor a padhoz szorítjuk a fejünket, és a mellünket ütjük. Akkor mindenkinek a szívébe megy a segítő malaszt, de a megszentelő csak annak, aki nincs halálos bűnben. De én a szent keresztség óta már vétkeztem halálos bűnt – mert az ember mindennap vétkezheti azt. Hisz otthon mi nem tartóztattuk meg magunkat a húseledeltől pénteken – és mikor Csiccsel beszéltünk róla, hogy milyen a házasság, az is akkor halálos bűn volt. Igaz, hogy van vágypenitencia is – vagyis ha valaki nem gyónhat semmiképpen, de nagyon vágy rá, akkor az olyan a jó Istennek, mintha gyónt volna – csakhogy akkor töredelmesen kell bánni a bűnét. De az nagyon nehéz, mert nem azért kell bánni, amiért a pokol rossz, és a mennyország