Csendes válságok. Margit Kaffka
ledobott a Stefánia útra egy gombostűt – folytatta a másik merészen.
– Klára!…
A báró kacagva nézte a szőke leány zavarát, és egyre sürgette.
– Csak mondja, Klárika. Miért dobta le a gombostűt?
– Azt mondta, hogy akinek a fejére esik, persze férfinak, ahhoz ő lekiált, hogy jöjjön fel, és vigye el őt, és szeresse őt…
– Az nem is úgy volt, Klára – nevetett félig sértődötten a másik. Először is csak tréfáltam veletek, másodszor – hát igen – az ember néha egészen elsavanyodik odabenn. Folyton csak könyvek és lányok, irigy csukák, az utoljára is nem természetes. Huszonkét esztendős korában egy leánynak sem szabadna tanulni.
– Igazsága van – hagyta helyben a férfi. – Szavamra mondom, sohasem ismertem még ilyen okos és kedves leányokat. És milyen szépek!
Újra töltött, és koccintottak.
Egy percre szinte megdöbbenve konstatálták magukban, hogy a pezsgőztetés nem tartozik éppen a vendéglátás köteles udvariasságaihoz. De ebben a különös idegzett hangulatban a megtévesztett ítéletük hamar megbékült vele. Most már csak a nyelvük hegyével szopogatták az italt, de a tudatuk köré valami finom, kissé ingó, rózsaszínű fátyol szövődött – oktalan, könnyű örömből és a biztonságuk hitében jóleső izgalomból.
És koccintottak újra meg újra.
– A mi barátságunk még nagyon rövid – mondotta csillogó szemmel a férfi —, de az igazi rokonszenvnek nem is kellenek évek. Ha valamikor szükségük lesz egy őszinte jó barátra, ígérjék meg, hogy eszükbe jutok, és hozzám fordulnak. Ígérik? Adjanak rá kezet!
Odaadták mind a ketten, és a férfi sima, hízelkedő ajkát hosszasan rányomta mind a kettőre, miközben erős és forró lélegzetet fújt rájuk. Azután a kezébe vette a fehér és barna kacsót.
– Érdekesek! – mondta tűnődve. – Az egyik kemény, gömbölyű, erős fogású kis magyar menyecskekéz – az embernek a kakastejjel, varjúvajjal kalácssütés jut róla az eszébe —, a másik barna; hosszú ujjú, lazán ízelt és finom. A körmük egyformán rózsaszínű, csakhogy nagyon csúnyán vagdalják. És itt… tintás. Jéé!…
Ijedten kapták el mind a ketten, pedig csak az egyik volt tintás.
A férfi megint nevetett, azután hirtelen megcsendítette a poharát.
– Kedves kicsi barátnőim, Klára és Csire, most a barátságunkra iszom. Hátha még egyszer összesodródunk az életben úgy, mint most.
Két ragyogó leányszempár tüze biztatóan villant bele az övébe.
– Az egészségetekre iszom – súgta hirtelen, majdnem bájosan kérkedő merészséggel.
Ez a pohár a második üvegből volt már.
– Téged hogy hívnak, báró? – kérdezte Csire önmagát erőltetve a hazárdjátékra, miközben csodálkozva evickélt a józanság és a mámor határán.
– Józsi vagyok.
– Szervusz, Józsi, Jóska!
Halkan, egy cseppet sem közönségesen, félig csúfondáros engedékenységgel, de mégis úgy mondták: te, Józsi.
És ebben a válságos percben, mikor a jelenet még mindig finom és esprit-vel teljes beállítása, a véletlen játékos szellemessége még nem jutott el a köznapi duhajkodás határaihoz, még egészen idejekorán és alkalomszerűleg, mint deus ex machina – szólalt meg az előszoba csengője.
– A feleségem! – szólt a báró megdöbbenve, és hirtelen felállt.
Csak egy pillanatig tartott a zavar. Egy pillanat alatt átlátta a helyzet furcsaságát, félreérthető vagy érthetetlen voltát, végignézett az asztalkán, az üres üvegeken, széthányt ruhákon és a leányok színpadi öltözetén. El is mosolyodott rémült, könyörgő arcuk láttára.
– Semmi baj – mondta. – Én megyek elébe, maguk zárják be belülről kulccsal a ruhatárt, a villanyt le, ott az az ajtó a Liza szobájába visz, majd nála átöltözhetnek. Adieu!
Menet még visszamosolygott, félig gúnyosan, félig szégyenkezve, bocsánatkérően vagy hálásan…
Kinn csípős téli levegő áradt az arcukba, amikor a hóhányók apró kupacait kerülgetve siettek a villamos állomása felé. Csire szólalt meg, nagyon sokára.
– Furcsa! Azt mondta, hogy be fogjuk várni a nénit. És mégis el kellett szökni előle. Miért?
– Megint magyarázatot akarsz olyasmire, amit magad sokkal jobban meg tudsz magyarázni – felelt a másik csaknem rosszkedvűen. – Különben, azt hiszem, meg lehetsz az estebéddel elégedve. Tojástáncot jártál a szokatlan és illetlen dolgok fölött.
– De vajon érintettük-e a veszedelmest? – töprengett Csire, és elgondolkozva bámult a villamoskocsi fehér lámpájára.
1905
Nyár
A gyorsvonat egész nap ijedten loholt egyik alagútból a másikba, és zihálva rohant át nagy mélységek fölött a hegygerinceken. Fülledt volt és kőszénportól tisztátalan. Egy asszony – hímzett szárnyas kerékkel a vállán – keservesen futkosott a folyosón, törülte a port, és a nehéz szolgálatot panaszolta mindegyik utasnak. Azok pedig számlálni kezdték a csomagjaikat, asszonyok fátyollal, kesztyűvel babráltak, egy-két zökkenés még, és elhangzott a galíciai kis állomás furcsa, lengyel neve, amit a magyarországi tót kalauz rossz kiejtéssel üvöltött végig a kocsik során: Lavocsnééé! – s a vonat megállt.
Magasra nőtt, sötétkék ruhás leány szállott ki. A peronon megállt kicsit, nem zavartan, csak úgy, mint akinek semmi sem sürgős, és szétnézett az alkonyodó ég és a szép, zöld hegyek finoman, könnyen lendülő vonalai felé. Mennyire új itt minden! – gondolta a keveset utazott emberek naiv, kedves örömével, és a puszta nyírségi homokhalmokra gondolt, az egész alföldi képre, amely most olyan végtelenül kiaszott és vigasztalan lehet a júliusi estében. Itt friss, hűvös szél csapta meg; ő mosolyogva kerítette vállára világos, angol köpenyét, és tévelygő, lusta kis gondolatait erővel serkentgette: Ejh! hát valamerre mégiscsak mennem kell! Igen, kocsit keresni. És mert senkit se látott, akire bízhatná, ő maga kapta fel hirtelenében, csinos, sárga bőröndjét, és megkerülte az indítóházat. Két rozoga, szurtos bérkocsit lelt is az országút felől, az egyikbe beült, és megmondta a kis nyaralótelep nevét, ahova menni akart. A kocsis nagyon sokat és nagyon vidám dolgokat pletykázhatott neki, de ő egy szót se értett lengyelül: hanem azért bólingatott, leste a jó ember képén, hogy mikor kell nevetni, mikor szörnyülködni, és jól mulatott ezen az együgyűségen.
Később hátradőlt a kocsijában, és arra gondolt, hogy most nem fog semmire gondolni, miközben egyre kóvályogtak az eszében a bárányfelleges, könnyű, tarka ötletek. Hogy amit most csinál, az remek dolog, habár alapjában véve nagy csacsiság! Valami Baedeker-féle jegyzékből, még Pesten, egyszer egy könyvesboltban kiírt két helységnevet a zsebkönyvébe, két nevet azok közül, amiknek eddig a hírét se hallotta, aztán megnézte a menetrendben, hogy milyen vonatra üljön. Ettől függ a boldogulása itt. Ha véletlenül elveszíti közben a könyvét, vagy elfelejti a telep nevét: alkonyodik, s az idegen paraszt viszi őt, amerre akarja, kígyós, kanyargós országúton, és vagy megértette a kívánságát, vagy nem.
Az első faluban – olyan közel vannak itt a faluk – megállt az embere, és megint hosszasan magyarázott valamit, amiből megütötte a fülét egy nemzetközi szó: doktor.