Csendes válságok. Margit Kaffka
rajzolódtak a fák vonalai.
Itt egy ifjú gyerekleány-fenyő, amint kedvesen, ügyetlenül mereszti szét sugár alakban vékony, fejletlen karjait, ott az a magányos, telilombú szál, tökéletes, finom és bágyadt, mint az érett asszonyi szépség.
Az ölelésre kitárt karok meghajolnak egy kicsit könnyű ívben, a rojtos tűlevélzet súlyától, mint ahogy leomlik egy redős, bő, puha köntös a karon, és benn, ágak sűrűjében látni lehetne itt is, ott is az elhalt, barnás kocsányokat, régi nyarak, elmúlt virágzások emlékét.
Bakó Klára elkacagta magát, és egy tanára jutott eszébe, még a mintarajziskolából: kisasszony – mondta neki sokszor —, mérsékelje a fantáziáját! Az istenért, piktorembernek nem szabad ilyen szépliteratúrai vonatkozásokat megérezni a dolgokban. Maga csak lásson a két szemével foltokat, vonalakat, és ne gondoljon egyébre.
Megint valami könnyű, pajkos virágos gondolata ébredt, amilyenek mindig környezték az utolsó időben. Hogy most már nem kell törődnie tanárral, szerkesztővel, kritikával, semmi kényszermunka, semmi protekciókeresés. Úgy élek, úgy festek, ahogy akarom – gondolta örömmel —, pénzem, pénzem van!
Pénze valóban alig egy-két hónapja volt még Bakó Klárának. Az apja, afféle előkelő és szegény hivatalnok, meghalt, amikor ő még kilencéves volt. Akkor nagyszámú rokonság fogta pártul, de szerencsére nem tartották házi árvának, hanem kijárták neki az ingyenes helyeket különböző leányinternátusokban, azután a rajzakadémiát végezte. A tanárai biztatták, és a Műcsarnok akkor állította ki az első képét. A turfra kószált abban az időben örökké, és lótestekkel bajlódott, a karikatúráit pedig erős, egyéni és finom dolgoknak mondták. A csarnokban mégis az “Utcá”-ja tűnt fel. Igen, a nedves, ködös őszi estéje a Belvárosnak, a villamos lámpák sápadt világa körül pókhálós ködudvar, és összetört, szétmállott visszfényük a nedves aszfalton. A téma nem volt új, de az volt a levegő, a köd, amelynek minden szemecskéje fénytörő, az elmosódott, körvonalak nagy igazsága, a kép illata, ahogy az újságok írták. De amikor kezében a friss diplomával végigjárta még egyszer a protekciós helyeket, egy külföldi ösztöndíj elnyeréséért, azt mégis a tanácsos feleségének az unokaöccse nyerte el. Azután állást próbált keresni, rajztanárnak menni vidéki leányiskolába.
Most világosan emlékezett egypár jelenetre az akkori időből. A jó öreg mágnásasszonyra, aki eszményien preparált arccal, fésülőköpenyben fogadta, és a gyönyörű himalaya, amit a vállára terített volt, elbűvölte akkor a leányt. A grófnő csókra nyújtotta az ujját, franciául, fuvolázva beszélt. Hja, ő még a régi gárdából volt, nem az angolosan modern sportladyk fajtája, akik kézzel-lábbal temperamentumosak, és a lótenyésztés műszavait szalonképesnek ismerik. Keskeny, aranyszegélyű levélkét írt a kedvéért a miniszternek, s a címzésnél azt kérdezte rossz magyarsággal: “Ugye, vallásoktatású miniszter?” A kegyelmes úrnál pedig lila öves főpapok és tanár deputációk várakoztak, vagy ötven ember, amikor a leány belépett a fülledt váróterembe. A miniszter idegesen kapta el az írásait. “Alfást szeretnék… a méltóságos asszony!” egy sietős kézmozdulat, pár sztereotip ígéretféle: “Gondom lesz rá!” – és ő dobogó szível, pirosan, kinn volt az utcán.
Elmúlt a nyár, és nem keresett többé állást, nem kért semmit. Elunta! Pesten maradt, és órákat adott. Az első évben azokkal nyomorgott, szaladozott; azért nem volt az nagyon rossz, csak elfelejtett festeni. Később mégis kapott egynéhány megrendelést, könnyebben élt, és igazán festeni még jobban elfelejtett. A harmadik esztendőben munkatársa lett végre egy élclapnak, szép jövedelme volt, kezdett a rokonainak imponálni, és abbahagyta a leckeórákat. Azt hitte, így tisztességes polgári módra fog élni ezentúl, és megnyugodott ebben; jó társaságba járt, rendes, művészbogarak nélkül való természetéért szerették is, leginkább az asszonyok, mert nyugodt, északi temperamentuma valahogy nem ismerte el, nem fogadta életföltételül a szerelmet és a férfiakat. Sajátságos, túl finom szégyellőség volt a jellemében, gyűlölte a női poétákat, kik a belső énjüket “kitálalják”, undorította a nők alattomos, gonosz csatája egy férfi érdeklődéséért, kényelmetlennek találta a társaságban szövődő szerelmeket, és csodálkozva kerülte azt, aki foglalkozni próbált vele a jelentéktelen, rendes emberek közül. Az asszonyok bizalmasai voltak a szívügyekben, és ő érezte objektív fölényét; csak ismerősei voltak a társaságban és csak jó barátai a szerkesztőségben, ahol valamelyik azt mondta rá: “Csipkerózsa alszik, soká aluszik!”
A foglalkozását megbecsülte, és nem élt benne a súgók és kellékesek ingerült, forró ambíciója a hős szerepei után. Egészséges lélek volt, és belenyugodott a változhatatlanba, a nagy természeti túlterhelést látva abban, hogy ő is afféle fölöslegnek maradt, és ki nem képződött alkotótehetség. “Mindenre kell ember – mondta magának —, a kutyapecérségre is!” De a karikatúrái nem táplálkoztak a véréből, nem tették modorossá, és nem rontották el a gondolkozása tisztaságát, hogy mindent ferdén, túlozva és torzképben lásson. Gondolkozva és nem szenvedéllyel dolgozott, és bensejében jóravaló embereknek tisztelte az államférfiakat, akiket figurázott. Az átkozott szépirodalmi stílus sokszor uralta a dolgait, és az ötlet inkább hatott néha, mint a látnivaló; például a sovány ellenzéki vezér, akinek hazafias könnyeiből patakvíz támad, és vidám kacsák úszkálnak abban.
Szóval, Bakó Klárának rendbe kezdett az élete jönni, amikor egy nagy változás mindent felforgatott. Gazdag lett.
Volt egy anyai nagynénje, akit valami gazdag örmény kereskedő vett feleségül. A néni rút volt, mint egy vén cigányné, és gonosz, mint egy boszorkány. Egy huszártiszt fia is volt, aki néha holtrészegen került haza, és revolverrel a kezében követelt pénzt az anyjától, de két évvel ezelőtt el kellett hagynia a katonaságot, és Amerikába ment. Most pedig, hat héttel a néni halála után egy hivatalos jegyzéket kézbesítettek a leánynak, a hagyatéki leltárt, és felszólították az átvételre. Akkor tudta meg, hogy az unokabátyja elpusztult San-Franciscóban.
Kinyitotta mind az ablakokat, és a friss, hajnali szelek át— meg átrohantak, egymást kergetve s megmozgatva a rendetlen kis szobában széthányt minden batisztot és kristalint. Hujjé! Csak hamar, öltözni, nekivágni a hegynek, úgy sietni az erdei úton, mint a sürgős dologba járók, aztán megint gondolattalan lézengeni egy mohos vándorszikla körül, vagy állni a hídon és nézni a suhanó vizet. A víz, a nagy rejtély, a végtelen örök megújhodása, az egyre változó, tüneményes plasztika, amelyet mégiscsak a zenével lehetne néha megérzékíteni. Órákig elállt mellette, megbabonázva, mindent felejtve, és érezte, hogy vár valamit, valami megfoghatót és állandót, ami egyre készül, és nem jő el soha e mozdulatok izgató refrénjeiben. Most lassan elsimulva, majd szikrázva, hahotázva buzgott, zuhant át a fafogó gerebek nyílásain a víz. Néha úgy tetszett, mintha lenn, a folyó közepén, a hídfő körül menekülő, fehér asszonykarok nyúlnának előre, küszködve, esdekelve, mégis elmerülve, amint fehér színű tajtékcsíkok törtek össze a hullámvölgyben. Itt, a part közelében pedig a simán, óvatos kegyelettel csuszamló, széles hátú habok mintha megannyi csendes halottat takargatnának, és domboruló tetemek fölött suhannának el a felszínen, halkan, áhítatosan.
Csaknem egy hete élt már így. Korán reggel magához vette a festékdobozait, egész nap kinn kószált, és ha elért valamelyik közeli, kicsi faluhoz, tejet meg vajat vásárolt a három szóig terjedő lengyel tudományával és tót idiotizmusokkal, a parasztasszonyoktól. Mindazáltal egy percig se gondolt arra, hogy ő most komolyan dolgozni fog, amíg egy napon valami sajátságos, nagyon rég nem ismert érzése támadt.
Egy erdei kis cserkészút közelébe ért, amely a sűrűből egyszerre