Csendes válságok. Margit Kaffka
kérte. A német ember alaposságával és mély érzelmességével mondotta el szép, alárendelt mondatokba formulázva, amit odalenn, valahol a pusztán két szóval, egy forró öleléssel adnának tudtul. Az enyim vagy, viszlek! És mégis olyan szent, olyan tisztes és nagy volt az ő naiv önzésében: “Hozzon áldozatot, maradjon nálam!” De lehet-e itt áldozatról szó? Nem azt jelentette-e az egész: “Én kárpótolni tudlak mindenért, szeretlek és te szeretsz, mi közöd egyébhez. Mi neked a művészet és a sok idegen ember, senkinek sem borulhatsz többé sírva a nyakába! Nem félsz egyedül maradni?”
De ezeket csak a leány izgatott lelke visszhangozta senki! Egyedül lesz. Divatba fog jönni, beszélni, írni fognak róla, dicsérik, bírálják, irigylik, és nem lesz egy őszinte, igaz embere, akinek mindenképp jó legyen ő, lekritizálva is, elfelejtve is, lehetetlenné téve is. És hátha csalódott magában, és csalódtak benne? Ha az első, agyondicsért, nagy reményekre jogosító próba után hasztalan fog küszködni, újra meg újra, silány, erőltetett dolgokat teremteni, az emberek akkor gúnyosan elfordulnak majd tőle, iszonyúan kegyetlenek lesznek – ó, annyi példa van erre —, és ő akkor is egyedül lesz. Ez az ember pedig, akit szeret, és aki megtalálta őt magának, szenvedni fog a távolban őmiatta, és nem lesz soha boldog. Pedig csak az ő két nyugodt, tiszta szemében találna mindig enyhülést.
Itt maradni! Elfelejteni mind a régi életet, a derekas küzdelmeket, a sikereket, a reményt, a változást, a jövőt is elfeledni. El! És nem kívánni többé a szabadságot, az erőt, az érvényesülést, nem örülni többé a sikernek, amely szárnyakat ad, és a pénznek, mely a szárnyakba lendülést, erőt. Nem várni semmit az élettől, hallgatni a fenyőzúgást, élni ma úgy, mint tíz év múlva, barátkozni az állomási asszonyokkal, babot főzni pénteken és szombaton lencsét.
Észrevette, hogy a közkeletű probléma előtt áll, amelyet százszor is megírtak már tendenciózus regényekben. A nő eltér “igazi hivatásától”, szobrot farag, regényt vagy képet ír, küzd, elfárad, szenved, aztán megtér a családi lámpa enyhe körébe, és harisnyát stoppol a többi csendes, téli estén. Ez ma még olyan törvény, mely csaknem a természeti erő kényszerével hat. A család, ez az igazi, mondja a nyájas olvasó, és minden egyéb csak retorika. Igen, igen! Oly könnyű, oly háládatos ezt megírni, de mikor az ember saját szíve vére hull a csatában, amit a kétféle lehetőségek vívnak, és egyik olyan gyötrelmes, mint a másik.
Miért nem lehet valahogy összeegyeztetni? Például, ha itt maradna, de egészen külön, a saját életét élné, feljárogatna valahogy a fővárosba, sokszor egyedül is, általában mindig egyedül lenne, amikor jólesik, és csak szerelmét adná az urának, nem a szabadságát. Ejh! Ez naiv gondolat volt. Napról napra megújuló küzdelem volna, és nem érne semmit. Erre pazarolná az összes lelkierejét, és boldogtalan volna. Vagy hátha most elmegy, de hiszen az orvos is feljár néha Pestre, meglátogatná, vagy együtt utaznának el valamerre! Pfuj! És eszébe jutott minden utálatos kényelmetlensége, nyomorultan alacsony volta egy szabad viszonynak: a pincérek, akik összemosolyognának a hátuk mögött, a nők szemüket forgatnák, s a férfiak csettintenének. Nem, sokkal normálisabb lélek volt ő azért, mintsem kiabáló rendellenességekkel beérje. És, mint a legtöbb nő, nem is a fizikai egyesülést látta fő célnak. Sőt, inkább valami nagy, finom, tartós és örökké megújhodó szerelmet, ha lehetne!
És elkezdte a levelet és újra kezdte, százszor összetépte, és zokogva, tanácstalanul borult az ágyára.
Ma, igen ma volt az, hogy a szíve verését számlálva marasztotta a perceket, és azt mondta önmagának: “Boldog vagyok, mindenem van!” Az ma volt, és még nincs éjfél, még tart ugyanaz a nap – és mintha minden elveszett volna.
Másnap pedig nagyon formásan, rendes betűkkel írta meg a levelét.
Hosszú távirata érkezett a tanártól. Azt üzeni benne, hogy a német nyolcezer forintot ígér a képért, és a tárlatra itt hagyná. Hogy jöjjön sürgősen, mert nem intézkedhetik nélküle, és majd folytassa a nyaralást inkább velük, ő augusztusban megy a családjával Skandináviába.
Klára pedig lassan, gondolkozva, és nagyon rendes betűkkel írta meg Winder Jánosnak a választ. Jó barátja akar maradni – úgymond —, kései dolog úgyis a szerelmük, és ő nem tudna már belehelyezkedni az itteni viszonyokba, hogy a házasságra nem úgy kell nevelődni, mint ő nevelődött, és nem akarja boldogtalanná tenni. Hanem azért fog írni mindig. Látogassa meg Pesten néha, majd később, ha elmúlt felettük egy kicsit az idő, vagy inkább ne látogassa, de ő hozzája tartozónak érzi magát mindig, és akarata ellenére is felkeresi a levelével az élet minden fontosabb dolgában, és soha, soha nem megy máshoz.
Sok hamis csengésű frázis volt a levélben, amellyel a maga lázongó nagy fájdalmát takarta, és sok igazi, erős argumentum is volt. De míg ezeket leírta, valahogy önkéntelen sóvárgással mind csak arra gondolt: ó, hátha nem veszik komolyan, ha megcáfolják… mivel is lehetne megcáfolni, amit ír? Ha azt felelné János, hogy elmegy vele a fővárosba, hisz ott nagyobb tér nyílna az ő tehetségeinek is. A leány a protekciós atyafiaira gondolt, ejh, egy kórházorvosi állás egyelőre, az könnyen menne. Nem, ezt nem tenné meg. De hátha biztosítaná őt, hogy itt kedve szerint fog élni, és soha nem gátolja a művészkedését vagy barangolását. Nem, ez sem, hisz gyermekeik lennének. Ejh, hátha semmit sem ígérne, nem tenne engedményeket, hanem eljönne, itt teremne, dacos villanással a kék szemében, kitárt karral megállna előtte és azt mondaná: “Enyim vagy, viszlek!” Ó, Istenem!
Klára lezárta a levelét, és gyorsan, nagyon gyorsan küldte vele Hannét. Aztán az ablakhoz ment, és összeszorított szájjal hallgatta a leány topogó lépései zaját. Most megy le a lépcsőn, top-top, most a kavics zörög, és hallani lehet a kertajtó nyikorgását, aztán semmi nesz.
Felrántotta az ablakot, hogy utána szóljon, visszahívja. Hanne! Hanne! – kiáltotta elfulladva, és a leány tömzsi alakja újra megjelent a park bejáratánál. Késő volt, üres a keze, a levelet már odaadta egy bérkocsisnak, aki visszament az állomáshoz.
Mikor pedig az ebédhez csengettek, megmozdult a leány, lassan járt-kelt előbb a szobában, azután csomagolni kezdett. Nagyon fehéren, nagyon fázósan és szórakozottan, de mégis rakosgatott. Igazában nem tudta még elhinni, habár egyre bizonygatta önmagának, hogy igen, elmúlt, mindennek vége!
Megírtam – mormogta egyre. Elküldtem, és ki fogom verni a fejemből. Kiverem!
És iszonyú, éles fájdalmat érzett a szenvedés gondolatára, amit okozott. Hisz soha még senkit nem szeretett mostanig.
És egymás után hajtogatta, rakosgatta be az utazókosárba a holmikat, a festékesdobozait, batisztblúzait, a hegymászó cipőket és a habos, csipkés fehérneműt.
Estére pedig megjött a válasz. Hanne hozta.
Ez volt:
“Klára! Nagyon köszönöm, hogy kímélt, és gyorsan végzett velem. Tehát nem szeret eléggé! Én végtelenül egyedül leszek, és mindig szeretni fogom, de sohasem látogatom meg, és ne is írjon nekem, hanem felejtsen el, és bocsásson meg!”
A kora hajnali vonat pedig tüsszögve, zihálva, kormosan, haragosan szaladt ki a galíciai kis állomásról. Az egyik fülkében zokogó leány ült, és a gép zakatolva zúgta az ütemet a kétségbeesett gondolatokhoz. El, el! Az állomás, ahol senki, senki nem várta őt, hogy elbúcsúzzék tőle, minden percben távolodott. Már egy mérföld is lehet közöttük, már több is, és soha, soha többé! A nagy, messze hegyormok tetején, mint óriások pipafüstje, gomolyog a köd, és a kedves tájék üde vonalait, a halmokat és lejtőket korai szürkület borítja, mintha ők sem akarnának elbúcsúzni a távozótól. Így marad el mögöttünk minden, ami az életben szép