Csendes válságok. Margit Kaffka
egykedvűen köhécselt egy deres fejű, vézna ember; jól összehúzta a mellén a bő háziköpenyét, és körülte apró, sápadt fiú motozott. A játékkatonákat rakosgatta, mindig egy nagy faskatulyába, és bácsiknak szólította őket, a borzas kis kutyának pedig azt mondta halkan, az apja székébe fogódzva: “Tessék elmenni innen, kutyuka!”
Az asszonyéi voltak ők ketten, az ura meg a gyereke, de a piros kerti virágok nem tartoztak igazán őhozzá. Mert benn a kicsi szalonban lila színű volt minden fénytörődés, minden árnyék, minden szövetdarab, és ebben a levegőben fogták meg először szomorú megdöbbenéssel egymás kezét.
Megpróbálkoztak barátkozni. Az asszony gyönyörű svéd novellákat fordított akkor, háborús északi vizekről, nagy kék szemű halászokról szólókat, elolvasta neki, a férfi pedig a zongorához ült, és egyszerű, de csodálatos mélységből jövő dallamok gyöngyöztek és harsogtak fel az ujjai alatt. De egyre többször érezték, hogy a kezük megreszket, agyukon átnyilallnak a puha hangok, pillantásuk riadtan tör egymásra, és künn a tornácban egyre köhög az idegen ember.
– El kell mennie innét, sietve, nagyon messzire! – sürgette az asszony. Még viaskodtak egy ideig. A férfi talán alapjában nem is akarta nagyon azt, éppen azt, amit néha őrjöngve követelt, hogy a másik percben töredelmes bűnbánattal boruljon a földre, mondván: “Igaza van, magának van igaza!” Az asszonyt néha csalóka mámorba ejtette az adakozás vágya, de a veszedelmes percekben mindig halálos, szinte állati rémülettel hátrált meg a “bűn” előtt. A jól ismert csaták ezek! De egyszer idegenből komoly, nagy levelek jöttek, a munka izent, a fejlődés, a hírnév, siker. “Tehát elmegyek!” – mondotta a férfi. “Győztem!” – suttogta nagyon szomorúan az asszony, és hát kinek volt igaza? Egy ideig akkor lobogó, szerelmes írásokkal, viharos szókkal gyötörték egymást, de megsejtették, hogy e légi harcok tombolása el fog csitulni, és akkor nem marad semmi. Pedig valaminek maradnia kell, amihez meneküljenek, az egyik a magánya sivár unalmából, a másik az élet nagy álomzűrzavarából, kudarcok verítékéből, kicsikart, örömtelen diadalokból és olcsó mámorokból. Akkor lettek aztán megint “jó barátok”, és a ritkán szállongó fehér levelek az anya és fiú viszonyát, a tiszta szeretet gyöngéd bensőségét mímelték. De azért mindegyikre leszálltak néha a tücsökdalos, szénaillatos, veszedelmes nagy nyári esték, a fájdalmak és epedések órái, és árnyéktalanul tiszták, köznapiatlanul szomorúak voltak ezek, olyan egyformák, mint valami örökösen visszatérő álmodás, holdsütte vizeken úszkáló fehér hattyúmadár. “Ez az egy gondolatom tiszta!” – suttogta néha édes szomorúsággal a férfi, és nem jutott eszébe az áldott idő és távolság, amely ilyen jólesően tisztára mosta. “De egyszer vissza fog jönni!” – erőlködött néha az asszony, pedig ez olyan idegenül, visszhangtalanul szálló gondolat volt, amíg ő az alkonyatban végigjárta a kertet, a szájába szorított egy nagy piros virágot, és véresre harapta az ajkát is vele.
Évek múltak el, események jöttek, szálltak, és ez a kicsi levegőtörténet egyszer csak elvégződött úgy, ahogy a hozzá hasonlók sohasem szoktak végződni. “Hiba – mondaná valaki —, épp itt kezdődik a hiba!” És ez igaz lehet, de nem szabad rágondolni, mert hiszen valahol a hibának is el kell kezdődnie, különben minden örök életű volna a világon. Az történt, hogy egyszer csakugyan megtért a férfi a pelargóniás házba, de akkor már az asszony gyászruhában volt, az ijedt szemű kis fiú pedig komolyan állt elébe a tornácon.
– Apa elment – messze, a fekete kocsin. Nem is jön vissza többet…
A férfi az ölébe vette a kicsi szegényt, odafönn pedig már akkor összesúgott a két komoly, csöpp angyal, a hótiszta illúziók fellegei között. Attól kezdve figyelni kezdték az esetet, kétkedő, okos gyermekmosollyal, mint aki fél, hogy a felnőttek játékból megint be fogják csapni. Kíváncsian, halkan, és mégis tétován ők tapsoltak, mikor a fiatal nyár szirmai peregtek a nász ünnepén, és a szerelem fáradt sóhaja elszállt. De azután szétrebbentek a kicsi angyalok bújócskát játszani a nagy, pihés fellegdunnák közé. Ez mulatságosabb volt, aztán nem is jó valamit sokáig nézni. A mesének, úgy látszik, vége, és míg új mese kezdődik, amit majd figyelni érdemes, valamit addig is csak kell csinálni.
A mese hallgatott. A fővárosba költöztek, és Budán laktak, fenn a Tabánban, a hegység meredek szirtfokaihoz közel. Földszintes, kicsi házuk volt, és ide vándoroltak mind a lila színű árnyékok és drapériák, de a kertben is csupa hosszú szárú halványsárga orchisok és nagy, lila hegyi csajkárok nőttek. Ezeket is tessékelte a kicsi fiú, és úgy el tudott velük beszélgetni. Nagyon csendes fiúcska volt most is, és így szerették. A férfi délelőttönként órákat adott a túlsó parton, egy nagyon előkelő zeneiskolában, délután pedig halkan, fiatalos, új gyönyörűséggel simogatta végig a billentyűket, és gyors, kusza jegyeket írt. Ő most ismerte meg életében először a pihenést és a derűt, az egészséges harmóniát, és ez új és jó volt ahhoz a munkához, amit most végzett. A vándorévek eredményeit gyűjtögette össze, a múlt viharai emlékét, az ifjúság finom zöngéseit, és vad, eszeveszett crescendóit. E hallgatag és derűs parti fövényen egyenként törte fel a kagylóhéjakat, amikben gyöngyök rejtőztek már régtől fogva, és mind e gyöngyök a múlt beteg küszködéséből, hullámtörődésből, apró, gyötrelmes homokszemekből, kínzó sérülésekből születtek, mint valamennyi gyöngye a világnak. Az első, nagy művén csiszolt finom kézzel, gondosan, aprózva és jóleső könnyűséggel. És az asszony? Azóta ő is eljutott valamennyire egynémely megismerésekhez, építgette a hidat feléjük a tulajdon lelkén keresztül, és az emberek kezdtek ráfigyelni. Ő délelőtt hajolt a kicsi, fehér íróasztal fölé, mert éppen délután kellett valami redakcióban dolgoznia.
A kicsi fiú hát egymaga bandukolt a napsütéses kertben, és néha a konyhapincében elhallgatott egy percre a cukortörő vagy a habarókanál zaja. Ilyenkor Julis szakácsné dugta ki a fehér kendős, buksi, piros arcát a kertre nyíló konyhaablakon.
– Mit csinál, Pityuka? Jól van, Pityuka, szépen játszik!
Julis – az ő személye is fontos volt ebben a harmóniában – talán minden összhangok alapja. És ő megállta a helyét. Julcsa okos, derék és hasznos személy volt, minden háziállatok ideálja, olyan, aki magától tudta, hogy mi következik az életrendben, a hónap közepéig mennyi pénzt szabad piacra kiadni, és a boltiszámla mennyire rúghat. Így most már csaknem tökéletes volt az életük, ó, nagyon, úgy, ahogy volt, ki lehetett volna ollózni és nyomdába küldeni valami iskolai olvasókönyv didaktikus cikkei közé, amin jó gyermekek okuljanak, és a két pici angyal odafenn a báránykás égen újra összetalálkozott. A tapsoló angyalka kacagva bökött feléjük a pici ujjával, a másik pedig komolyan és merőn forgatta végig a lepergett napjaik könyvét.
– Lemegyek hozzájuk! – mondotta végül, és ugye, ez már megint a mese!
Pedig a mesétől mégiscsak el kell búcsúzni, ezúttal végképp. Mert ami most történik, az valami egészen ostoba, cseppet sem felsőrendű dolog, csak olyan, amit ki szoktak hagyni az olvasókönyvekből, és az életben is zárójel közé tesznek az emberek.
Az asszony hét óra tájban került elő a munkából. A napszállat aranybronz verőfénye végigkísérte a Duna-parton, elöntötte a világos batisztruháját, ízléses, kicsi kalapját, és aranyos árnyékokat lopott bele a barna hajába, áttetsző, de azért üde bőre alá. Sugárzó és derűs volt, mint ahogy mostanában mindig, gyorsan, diadalmasan szedte a lélegzetet, mint aki évek és évek fojtott szisszenéseiért akar kárpótlást. Karcsú alakja megnyúlt, kiegyenesedett, a szeme mosolygott, és a vállain olyan könnyűnek tetszett az élet; amerre ment, mindenütt utánanéztek az emberek.
Mindjárt nála leszek! – gondolta,