Csendes válságok. Margit Kaffka
elseje.
– Hideg felvágottat fogok venni vacsorára és egyebet. Mert elbocsátottam a cselédet, ugye, nem haragszol?
– Akkor hát majd én csinálok valami vacsorát inkább.
Mikor a tűzhelyhez ért, már belátta, hogy milyen gonosz, lelketlen durvaság van ebben a pár szóban, a rideg, közömbös hangban. Már idesodródott, már nem tudott “jó” lenni. Már nem értette a szívét, csak a gőgös, konok, mindenkit megszégyenítő kötelességtudást.
A csatarendbe állított, tiszta lábasokból válogatott, és csendesen tett-vett körülöttük. Milyen rendes, tiszta volt a Julis konyhája, különös!
Az ura lépett be, kalapban, felöltőben.
– Ilona! Ne fáradjon, kérem! Én inkább elmegyek ide valamelyik kiskocsmába.
Az asszony bólintott, és hallotta távolodni a lépéseket. Már leült, az ölébe tette a kezét, mikor a léptek újra közeledtek. Visszajött.
– Ilona – mondta csaknem kérlelve —, ha te is akarnál jönni, megvárnálak. Mit csinálsz egyedül?
– Én korán fekszem ma, köszönöm! Pityut vidd el inkább.
És egyedül maradt a nagy, kietlen csendességben, és a percek egymást érve peregtek el mellette. Az asszony nagyon homályosan érezte már, hogy ezek a látszólag nyugodtan, egyenletesen lüktető pillanatok a végső konzekvenciáktól terhesek. Miért ma? Valahogy minden megérett, betelt, mintha csak ezzel a mai, közömbös nappal veszett volna el menthetetlenül mindene, amije volt, önmaga is. De azért nagyon soká elüldögélt a konyhaablakban, nézte a kert puszta kóróit, a deres, fiatal fákat, az ég homályos üvegszínét és a kerítésen néhány felfordított köcsögöt. Tudta, hogy történni fog valami, akkor is, ha nem siet, nem határozza el, ha nem is akarja. Így, ölbe tett kézzel, ülve is maradhatna, és mégis elkövetkeznék ma a megoldás, biztosan, mint a vak ösztönök munkája.
És mégis, mikor már egészen besötétedett, felállt, és a szobájába ment. A kis fehér íróasztal, a kedves, percegő tollak. Igen, írni akart, levelet írni. De mit! Igazságot? Hisz tudta, hogy amit most átél és érez, azt szokták hivatalosan “pillanatnyi elmezavar”-nak mondani. Mosolygott is ezen. Itt nincs okfejtés, magyarázat, semmi határozott gondolat, milyen jó, mert ez az állapot át fogja őt segíteni valami nehézségen, ilyen kábultan, most könnyű – és az a fő, hogy azutánra is minden elcsitul. Sietni kell, míg tart ez a könnyű, furcsa zavar. Letette a tollat, és a halántékát fáradt mosollyal hajtotta kicsi forgópisztolya csöve fölé. A ház üres volt, senki sem hallott semmit. És csendesen – egyenként, szinte melódiás csepegéssel esett a padlóra egyik piros vércsepp a másik után. Egy kései légy zümmögött buta mámorban az összetapadt, vértől nedves hajcsomóba keveredve.
Kinn az előszobában támadt először nesz. Apró lábak futása, halk gyereklihegés, a kicsi fiú nagyon örült, hogy ő most huncut volt, és előreszaladt apától. Aztán elszomorodott, hogy az ajtó csukva – és egyformán, halkan, türelmesen döngetni kezdte.
– Mama! Nyisd ki hát, mama!
1906
Diadal
Ó, milyen régen, milyen zavaros messzeségből érzem most az időt, mikor utoljára itt jártam; alig lehettem több tizennégy évesnél. Most, hogy ilyen sietve, rohanva nekieredtem az életnek, bolond forgataga kidobott egy percre. Egy késlekedő vonat akaratlan itt marasztott néhány órán át, és a csendes, opálos hajnalszürkületben végigbarangolom a szülővárosomat.
Egymásra ismerünk. A nagy templom szögletén két kézzel szorítom le a kalapom, mert belekapaszkodik a szél, a zabolátlan, vad, összevissza alföldi szél, éppúgy, mint régen, mikor iskolás koromban itt befordultam. Keresem az akkori lépteim nyomát, de hányszor szétfújhatta azóta! Hogy’ megtépázott néha, a táskám, a szétesett irkalapokat hogy’ dobálta a piarista klastrom falához, míg a lányok, a társnőim kacagva néztek a túlsó oldalon. Emlékszem, gyűlöletesek voltak, kárörvendők és gúnyosak, az asszony minden gonosz malíciája a másik asszony iránt benn volt e tornablúzos, kurta szoknyás, kicsi felsőbb-leányokban. Nem szerettek, mert egyeseket kaptam és kitüntető aranyérmet a vizsgán, de mégis mind köribém sereglettek, amikor betértem odaát a Kisvíz utcában, Matolcsi szatócshoz. Meg kell néznem, ott van-e még az a kicsi bolt, ahol egy krajcárért a csodálatos formájú nagy cukrokat árulták: átlátszó tyúkokat, piros elefántot, pólyásbabát, krumplicukrot… Haj! Krumplicukor, szappancukor, töltött csokoládé, ti első érzéki vágy, korrupció, társadalmi tekintély a furcsa iskolai szövetkezésekben. A vigyázó nem írt fel a fekete táblára, és a szomszédom horgolt nekem három sort egy szem cukorért. Tízéves lehettem akkor és az iskolánk, ó, a helyén valami emeletes vendéglő épült azóta.
Tízéves voltam, és nemrég kerültem haza nagyon betegesen egy távoli apácakolostorból, ahol már három évet töltöttem volt akkor; három évet fejlődés nélkül, elkényszeredve, látomásos, beteg gyerekfantáziával és gyönge, kicsi testtel. Ott sohasem láthattam eleven, sárga napsütést, mezei virágot vagy csak egy élő, igazi kutyát sem. Azért lehettem én egészen más, mint a többi gyerek.
A Megye utca házai ezek. Az első, álmosan mosolygó napsugár szembekacagja mind a régi, zsalus ablakokat, a rokoni portákat, ahol annyiszor jártam, majd sunyi, széles tornácú kis sváb házakat túlról és néhány takaros, iparkodó kis vadonatúj polgári lakást. Már halad a város; “Gőzfürdő” látom aranybetűkkel írva és “Városi tornaterem”, de a szögletben zöld hárslombok között még ott szégyenkezik a keresztanyám ócska, meglippent kis sárga háza. Nagy csendesség van itt még, és a régi, bezárkózott ismerős tanyák ugyanazt álmodják, tudom, amit én, hogy a régi embereik pihegnek a hunyt szemű ablakok mögött, és a régi alakomban járok közöttük, mint jártam egy tucat esztendeje.
Hogy is jártam akkor? Valami csudálatosan szomorú ügyetlenség lehetett a lépéseimben is, éreztem, és nem tehettem róla. A könyvestáskát mélyen lelógattam, és gondozatlan, nagy cipőmben egyre megbotlottam az egyenetlen utcai kövekben, a földet néztem, és elfelejtettem köszönni a néniknek. Mert nagy és komoly töprengések ülték meg kicsiny agyamat. Világtörténelmet kezdtünk tanulni akkor, és éjenként nedves homlokkal, lázas aggodalommal gondoltam rá, nem vagyok-e istentelen, ha “görög vallás”-ról olvasok, és a tévelygő, hitetlen pogányok dicséretét hallgatom a tanár úrtól. Mikor a tanár úr maga is eretnek, és az egyiptusiak kétezer évig imádták a napot, és az Isten nem sújtotta őket kénköves esővel, sem szörnyű nagy építésüket a babiloni nyelvzavarral. Igen, a kolostorból akkor csak nemrég kerültem ki a szabad levegőre.
Az utcán néha láttam a rokon néniket, amint egy-egy zsalu mögül könnyezve néztek rám, és hallottam a sóhajtást: “Mit szólna szegény apja, ha látná?” Ó, szegény nem láthatta már az ő szeme fényét, kinn aludt egy aranybetűs kőemlék aljában, a temető rácsos kapuja mellett. Amikor meghalt, elküldtek engem, mikor pedig hazakerültem, már volt új apám, meg két aranyos, pici testvérkém.
De igazán nem ők voltak az okai, ha szomorú, félszeg, ügyefogyott gyerek voltam. Hogy valamennyire fölösleges vagyok, azt csak a buta kis ösztönöm sejtette egy kicsit, de otthon azért nem bántott senki. Habár az édesapám idejében egyre a nyakamon ült is a bonne, most azért szívesen futkostam a boltba rizskását hozni, óvóba kísértem a kicsinyeket, és szegény mesterleányokkal, a nagynéném viselt ruháiban jártam az iskolába. Észre se vettem. De meggyengült kis szemem, egyre hunyorgattam a világosságtól, és egy ásító kutyától rémülve szaladtam el, mert “rám tátotta a száját”.
Lehet, hogy nem is egészen a kolostor