Csendes válságok. Margit Kaffka
szembe. Belenéztem soká, mélyen, szuggesztív, rejtelmeket fürkésző nézéssel, aztán lassan a tömeg felé fordultam.
– Guggoljatok le mind, és hajtsátok le a fejeteket!
Megtörtént. Akkor az áldozati tárgyakat egyenként a kezembe fogtam, és mélyen lehajolva becsúsztattam a vasajtó alatti nyíláson. A várpince lépcsőfokai fel voltak szedve talán, vagy jóval a küszöb alatt lehetett az első lépcső, tudja az ég, hogyan, de a fél kifli nagyot koppanva eltűnt. Utána a nyúlláb, az üvegcserép és a többi. Újból kifelé fordultam.
– Mondjátok utánam hangosan, amit mondok. De úgy maradjatok, guggolva; Marika vegyen a kezébe egy csomó ibolyát, és azalatt üssön rá vele a kilincsre, annyiszor, ahányat szólunk.
Most előmondtam nekik.
– Dodoláma! Baburéka! Antoméda! Helgorába!
A hívek utánam rebegték illő áhítattal, aztán ünnepélyesen szorongva, megilletődve, mély benyomásokkal hagytuk el a szent helyet.
Így lettem én egy mélységesen miszteriózus, erkölcsben pogányul egyszerű, szertartásaiban fantasztikusan merész új vallás papnője. Én mutattam be mindig az áldozatokat, krumplicukrot, bábruhát, döglött verebet, aztán a kulcslyukhoz nyomtam a fülem – a nép álmélkodó suttogása közben szívtam fel a kinyilatkoztatást, és közöltem velük. Ítélkeztem, büntettem és jutalmaztam az Ő nevében, legendaköröket engedtem képződni köréje, és papi rendet válogattam magam mellé. Marika, a testvérem segédkezett leginkább, és mindig Hanz, a hosszú, ábrándos szemű suhanc tolta az áldozati kocsit.
Ámde, és erre egészen világosan emlékszem, egyáltalában nem voltam én csaló, és hovatovább még kevésbé, mint az első percben. A természetfölötti gondolat megrázta, elkábította, megtermékenyítette az én kicsi valómat is; hittem, talán még erősebb lángolással, mint a többiek. A hitem szuggesztív erejével hatottam, jóhiszemű, kegyes, igaz apostol voltam én.
Eleinte nagyon jó hatással volt ránk az új kultusz – és otthon nem győztek eléggé csodálkozni.
– Marika! – szóltam fel a szilvafára. – Maga megint teleeszi magát zöld gyümölccsel. Ha beteg lesz, akkor más fog a küszöbnél állni a virággal.
Vagy:
– Szep! Már elszakítottad az új pruszlikot. Mocskos vagy, azt a Soha-ember egy csöppet sem szereti.
De lassanként túlságosan beleéltük magunkat a dologba, legkivált én magam. A parasztgyerekek maguk közt csak úgy verekedtek, firkáltak a falakra, szedték a madárfészket, mint azelőtt, de én benne éltem a misztériumokban, amiket a semmiből életre hoztam, és éreztem, hogy túlnőnek rajtam. Minden gondolatomban, játékomban, rettegésemben ott szerepelt nyomasztó, félelmes hatalmával ez a láthatatlan szellemszülött, beköltözött a kicsi agyvelőmbe, és megdöbbentett annak bizonyosságával, hogy létezik. Most már nyugtalan voltam, és az egyre erősödő kicsi szektával rettegve jártam a csodabarlangjához. Már akkor borzasztóan féltem tőle a semmiből felrázott természetfelettiségtől. Bizonyosan tudtam, hogy egyszer meg fog jelenni nekem, és igazán meglátom. Álmomban gyakran láttam már, és mert mindent neki tulajdonítottunk, ami érthetetlen és csodás, tudtuk, hogy az álmoknak is ura ő. Ő ura a szeszélyes sorsnak, mert ma kikapunk egy letépett gombért, és holnap újra leszakad a gomb, de észre sem veszik. Féltem tőle. De persze, nem tudtam volna én semmiképpen érthető szóval kifejezni azt, ami bántott, egyre ködösebb, szörnyűbb nyomással feküdt a lelkemen.
A nyár is elmúlt, és csatakos, felleges napok, fehér deres hajnalok jöttek. Már alig lehetett kijárni a pincéhez, aztán Szep a hordásnál az apja mellett dolgozott, Liszka pesztonka lett a jegyzőéknél. Marika köhögött, és ágyban feküdt egy hétig. Homályosan éreztem, hogy ez valami átmeneti válságos idő lesz, és a kicsi zsámolyszékemen estig is elültem mozdulás nélkül, nézve a szürkés eget meg a fekete sarat odakünn. És egyre gyötrődtem, tépelődtem.
– Fáj neked valami? – kérdezte Marika szürkületkor.
– Nem fáj.
– Hát mi bajod?
– Félek.
– Mitől? – kérdezte kerek szemekkel, és már ő is félt.
– Én nem tudom, Marika – mondtam fogvacogva, és mozdulni sem mertem. – Én nem tudom, de mindig azt hiszem nappal is, hogy álmodok. Most is azt gondolom, hogy te nem is vagy az igazi Marika, aki az én testvérem. Te csak álomból vagy, mert én álmodlak. Én most alszom a párnámon, és a rablók is megölhetnek, mert éjszaka van, és én nem tudok felébredni. Te sem vagy Marika, mert az igazi Marika most a fiókágyban alszik mellettem, én…
– Én nem alszok, én igazi vagyok – visította szegény, és elhúzódott ösztönszerűleg. Mikor pedig utánakaptam, hogy megfogjam, igazi-e, rémült kiáltással szaladni kezdett tőlem, én meg utána, a sötét tornácon át, anyához.
Anya már lámpánál ült és foltozott. Mint két őrült, úgy rohantunk az ölébe, és nagyon sok szó meg simogatás kellett, míg halk szepegésbe fúlt a görcsös sírásunk. Marika még az anya öléből is riadtan pislogott rám a nagy, kerek szemével. Bejött a bácsi is, az anya testvére, mosolygós, piros papbácsi, az is megtudta a dolgunkat.
– Micsoda fantázia – töprengett pöfékelve —, milyen erős fantázia! Hisz így keletkeztek az eretnek szekták! Te kis égetni való boszorka, te! De azért mosolygott és pipált. Anya is mosolygott, és hát ki okosabb, mint az édesanyánk. Aznap “kopasztást” rendezett lefekvés előtt a nagy, mázas fürdőkádban. A meleg, szappanhabos vizet, ó, be szerettük este, az ő puha kezét a kicsi testünkön, a lubickolást, amihez eleve víg, kacagós hangulatot csinált anyuka, utána puha, tiszta ágy, okos beszéd, imádkoztatás nyugodt, komoly fennszóval – és anyuka itt benn marad, amíg elalszunk.
Hanem azért valami homályos borongásképp velünk maradt még a rejtelmesnek árnyéka egy darab ideig. Elmondom azt is, hogy tűnt el végképp.
Advent előtti vasárnap volt, és mifelénk ilyenkor is szoktak valami ricsajt rendezni a falusi népek, olyan farsangfarka-formájút. A böjt előtt még egyszer fánkot sütnek, mézes málét esznek, táncolnak, vigadnak a cselédszobában. Úgy volt aznap is. Anya és a bácsi elnéző jóakarattal tűrték a komédiát. Egyszer csak berohan lelkendezve, kacarászva a Mári szolgáló, és ránk kiált:
– Tessen kigyünni, kezit csókolom, ott van a Soha-ember az udvaron. A maguk embere, kisasszonykák, nézzék meg hamar.
Már akkoriban az egész cselédház ismerte és vihogta a Soha-ember legendáit.
Megütközve néztem Marikára, ő meg félénken pislogott vissza. Egy idő óta már nem emlegettük egymásnak a Soha-embert. De anya jószívűen mosolygott a bolond Márinak, és felcihelődött a bácsi is pipástul, hát mi is kimentünk a Mári kezét fogva.
A tornác végében, az istállók és cselédházak felől hallatszott a jókedvű lárma, viháncolás. Egy óriási tök üres héja volt ott egy nagy póznára feltűzve. Orrot, szemet, fület vágtak ki rajta, aztán kibélelték piros hártyapapírral, és gyertyát gyújtottak a közepébe. Furcsa volt, groteszk, vigyorgó, buta és hétköznapi. A cselédség lármázott, vicogott körülötte, a férfiak a fehérnéphez nyúlkáltak, és együgyűségeket szóltak a vigyorgó tökfilkó felé. A Soha-ember!
Egymásra nézünk Marikával, és mi is nevettünk – közönségesen, bambán, cselédesen, és az jólesett.
Azon a napon megszűnt létezni és kísérteni a mi hatalmaskodó szellemünk. Nevettünk, és többet sohase beszéltünk róla.
1905
Egy