Csendes válságok. Margit Kaffka
szerettem volna elmondani neki az egészet, hogy mitől félek, és megkérni, hogy segítsen rajtam. Olyasmit gondoltam, hogy a bál előtt a nevemben bocsánatot kérne Alányi bácsi az ifjúságtól, és a lovagiasságukhoz apellálna. Erre is kész lettem volna ijedtemben, de nem mertem szólni, ő pedig mosolygott.
Mikor beléptünk, újra összesúgtak a lányok, és láttam a harmincruhás Irént, a szőkét; a nyolcadosztályos Bódy Pista karján lebegett végig a termen gúnyos, szép arcával, az asszonyosan díszes lila színű ruhája után kicsi uszályt hordozva, egész nagyleány módra. Most járok, járok az utcán, és szorongva keresem egy évtized múlva azt a vendéglőt, megyei kaszinó termét, ahol akkor, mint egy kelepcébe került reszkető veréb, szomorúan bújtam meg egy sarokban. A gavotte is megvolt, a kedves, enyelgő ide-oda hajlongás, aztán a többiek magántáncai, és azok alatt én készséggel és remegéssel tele ültem ismét a helyemen. Milyen mérges lesz anyám, szegény, gondoltam keserűen. Hiába volt a ruha és minden költség.
Mikor pedig az első tour zenéje rázendült, igen, egészen álomszerű az, ami történt. A terem végéből mintha egyenest ide, felém közeledett volna valaki, aztán a táncmesterrel egy másik és a cigánypódium közeléből is egy, és majdnem egyszerre mormolták el a nevüket. Habozva álltam fel. Nem tévedek? Valaki ül a hátam megett talán, de senki! Valami nagyon furcsát éreztem, egyszerre csak körben megfordult körülöttem egy kicsit ez az egész kerthelyiség, az asztalok gyertyalámpái, a gyantázó prímás és a trécselő mamák. A vér a halántékomhoz tódult – úgy tudom, már mosolyogtam —, de csak gépiesen még, a következő percben pedig egyszerre egy nagyot, mélyet lélegzettem, de talán csak a lelkemmel. Csodálatosan tiszta, diadalmas ösztönnel megéreztem a helyzetet, és már uralkodtam is rajta. Hirtelen mozdulattal összecsaptam a legyezőm, kiegyenesedtem jó magasra, és ujjongó megkönnyebbüléssel, ragyogó, biztos mosollyal végignéztem rajtuk. Szép, nagy diák volt mind a három, csinos, elegáns, és igen, biztosan tudom, hogy nem az itteniek közül valók. Sohase’ láttam még őket.
Aztán szólni kezdtem nyugodt biztonsággal, mint bármelyik ünnepelt leány. Az egyiknek karjára tettem a kezem, a többivel kacérkodtam, és mondtam bocsánatkérően:
– Ugye, nem haragszanak? De ő egy lépéssel előbb volt itt. Ugye?
– Ha megengedi – a következőt!
– Igen!
A táncból visszaintettem a legyezőmmel. Kitől tanultam egyszerre meg ezt a diszkréten könnyed, kacér mozdulatot? Kiváltotta a perc, a helyzet, a szívdobogásom, remegő diadalom, amit még elronthatnék, az elkeseredett, dacos, erős akaratom.
És a tánc? Hisz jókedvű, izgatott, mámoros voltam ama perc óta, és hát abba csak bele kell jönni. Már várták a második tourt, aztán a harmadikat, és akkor újra kezdődött. Csak a harmadiktól jutott eszembe megkérdezni.
– Tulajdonképpen honnét kerültek maguk ide?
A szomszéd város nevét említette. A táncmesterünk felváltva tanít ott és itt a hét három-három napján, és az itteni próbabálra áthozta a legválogatottabb növendékeit. Tehát Alányi bácsi ajánlott a figyelmükbe, és nem is mutatta be őket másnak kívülem.
Ennyi hát az ő érdeme volt, talán az uzsonnáké. De a három gyerekfiú azután se, azért se keresett fel mást, versenyt mulattattak a vacsoránál is, a következő táncok alatt is, ejh, hisz régen volt, hát én tudom, hogy csakugyan kedves voltam akkor. Hisz minden leány tud bájos lenni. Tüzelt a dac, mámorított a dicsőség, replikáztam, bonyolítottam, leköteleztem és zavarba hoztam őket, olyan taktikával, mint akármelyik egészen kész bálkisasszony. Éjfél előtt aztán megállt előttem Bódy Pista, az itteni diákság donzsuánja. Egypár enyelgő csípősséget mondtam neki a “nem egészen jóízlésű hajszá”-ról, a “gavallériátlan eljárás”-ról, de mosolyogtam rá, amíg mentegetődzött. Aztán meg volt törve a jég. Most már volt táncosom a helybeliekből is bőven.
Én nem tudom már, hova lett, mivé lett azóta az a három ifjú ember, nevüket is elfelejtettem, a nyomukat, az emléküket is hasztalan keresem a hajnalodó kicsi városban. Nemsokára megindul velem a vonat, és elvisz újra, mint elvitt azután nemsokára, az életbe, a kénytelen sürgölődésbe, és messzire vitte őket is bizonnyal. Pedig szeretnék találkozni velük, és meleg barátsággal kezet szorítani, amiért megcsinálták az első-utolsó bálom hangulatát, és öntudatossá érlelték bennem egy kissé az embert és az asszonyt. Alapjában talán gyerekség, az életem legkedvesebb csacsisága volt az, de én mégis érzem, hogy nélküle egész másmilyen volnék most, mint így vagyok. Vajon milyek volnék akkor?
1906
Még egyszer
Ibolyaszínű, hűvös, tavaszi este volt, és az asszony fekete haját bontogatni kezdte a szél, amelyik egyre a villamosvasút kartonfüggönyei körül hancúrozott. A villanyfényes estében konflisok zakatoltak, csengettek, fütyültek a siető járművek, és a hordárok zagyva lármája, rikkancsok üvöltése hallatszott a siváran, hétköznapian világos körutakon. Ám a népszínházi megállónál kiszállt az asszony, hogy mélyebben magába szívja ezt a levegőt, e mérgezett tavaszi illatokat, amik úgy hatottak most rá, mint a fásult idegzetre egy csodaszép növendékleány bűbájos feslettsége. Szinte belesápadt a lélegzés gyönyörűségébe, és kerekre nyitott, nagy szürke szeme villogott a prémes gallérok közül.
Karcsú, szép járású asszony volt, abból a vékony csontú, elegáns fajtából, amely teltnek, magasnak, délcegnek látszik, holott csak középnagyságú volt, és vállban előrehajolt kissé. De ahogy könnyű, hullámos lépéseivel végigsiklott a világos falak mentén, a sápadt fényű ívlámpák alatt, valami végtelenül kecses kis lényre, gyámoltalan, de formás és izmos állatkára emlékeztetett, talán egy karcsú süllőhalra, amely ügyesen és könnyedén siklik át a goromba sziklák repedései között. Néhány késett színházlátogató utánafordult, és fiatal urak önkéntelenül az ajkukat csücsörítették.
Nem vette észre őket és kissé lehajtott fővel, egyenletesen haladt az Andrássy út felé. A vidéken élő asszony mohó örömével csodálta meg ezt az olcsó, reklámos, utcai fényességet, amivel már rég’ idő óta nincs módja egészen betelni. Mikor pedig itt élt, akkor évekkel fiatalabb volt, másképpen látott a szeme, és – véletlenül – itt játszódott le az a kevés történés, ami volt az életében. Véletlenül akkor is ilyen ibolyaszínű, hűvös, tavaszi esték voltak, és éppígy kiabált, zakatolt, csengett a Körút. De azóta már annyiszor gondolt ama régi tavaszestékre, hogy szinte elkoptak már és összekuszálódtak az emlékei. Ebben a percben csak azokhoz a másik életből, születésünk előttről visszaderengő sejtelmekhez hasonlított az, amit gondolt: “Valaha láttam ugyanezt… ugyanígy” és mielőtt világos, tiszta emlékké rögzülhetett volna a lelkében az a néhány régmúlt, ártatlan kóborlás évekkel ezelőtt, hírtelen fölvetette a fejét, és dacosan, erősen belenézett a villanylámpa fényébe.
Egy sarki kávéház előtt volt, és a rács mögött, a korán kitett borostyánok és tuják ládái árnyékában egy állig begombolkozott férfi kavarta csodálatos régen és kitartón a feketéjét. Az asszony közelgő lépéseire fölrezzent, és merően ránézett ő is, aztán hirtelen, gépiesen, merev mozdulattal köszönt. Az arca csak jóval azután vált meglepetté meg csodálkozóvá.
Viksi, persze hogy ő volt, Kóczán Viktorin.
Az asszony az első percben éppúgy bólintott, mint odahaza az útszéli gyerkőcöknek, mintha üvegből vagy levegőből volna az, aki rámosolyog, s túlnéz rajta. Aztán ezzel a merev félmosollyal az ajkán nyugodtan lépett még egynéhányat, egyre távolodva a didergő tujáktól. A sarkon egy percre megállt.
Mi