Csendes válságok. Margit Kaffka
egy darab középkor volt ez. A levegője beszivárgott a fiatal lelkekbe, mint valami rejtélyes járvány. Voltak közöttük, akik szorosan összeszorított alsó ajakkal, révedező és fásult tekintettel, kimerülten jártak-keltek; mozdulatuk, ahogy a keblük fölött a sötét szőrkendőt összefogták, hasonlított a primitívek palástos, liliomos szentképeihez, kezük az olvasó gyöngyszemét szorította, és a szájuk némán rezgett az imádság szavaitól. Érezni lehetett itt a félhomály szuggesztív erejét. Lenn, a kőkockás templomban, amikor tömjénfelhők mögül imbolygott elő a viaszgyertyák világa, és reszkető fénygyűrűkre, pásztás sugárkötegekre tört szét, ha a szemünk egy kicsit megnedvesedett a hidegtől; itt csak be kellett hunyni félig a szemet, és nem szegezni meghatározott pontra a tekintetet – a többi magától jött. Zengő egyhangúságban, félhalk, zümmögő refrénnel milyen csodásan mélyről szakadtak fel a litániák rejtelmes mondatai, miket a Sáron buja virágmezőiről lopkodott össze e vérontás nélküli áldozat sápadt szimbólumaihoz a kereszténység.
– Mária, aranyház! Titkos értelmű rózsa! Elefántcsontból való torony!
Különös, zsibbasztóan langyos köd lakott ebben a régi házban. Falba vájt fülkék állították meg itt-ott az embert, benn, üveg alatt, aranyruhás, véres színű szentek a színes üvegű mécsek fényében, és mi csókolni járultunk a fal üregét. Másutt feketült, régi szentképek voltak, amiknek barna homályából kivillant egy-egy viaszfehérségű darab a megfeszítettnek testéből. Az apácák cellái is folyosókra nyíltak, mi néha benézhettünk egy nyitott ajtón, és láthattuk az ágyat, a térdeplőt és a feszületet. Mi is nagyon sokat imádkoztunk, zárt sorokban egymás mellett térdelve, és voltak közöttünk, akik ilyenkor összefogództak kettenként, szorosan egymáshoz simultak, és úgy tették imára a kezüket, ha nem látta az ügyelősoror. Mások ismét magukba mélyedtek, s a térdeplés merevségében, a könnyedén érintkező két tenyérlap érlüktetésében különös áramlásokat, a lélek mámoros kábultságait idézték fel, anélkül hogy maguk is tudtak volna róla. Némelyek közöttük itt nevelkedtek piciny koruktól, apácák elárvult rokonai, és nem ismertek világot e falakon kívül, de a szürke ház levegőjét be kellett szívni annak is, aki csak később, nagylány korában került be ide.
Az új ház – a sárga ház —, egészen más volt az. A kongregáció építette magasabb tanintézetül, amelyik bőséges jövedelmet hozott; ennek az építéséhez már a hatósági orvosnak is volt szava, a miniszteri biztosnak is, és ez a darab modern higiéne nyílt, oszlopos tornácaival kacagva könyökölt bele a komor, klastromi udvarba. De egyik fele már a kertre hajolt, a nagy, lombos kertre, némelyik terméből pedig látni lehetett a várost, az utcát, a törvényszéki “palota” kupoláját, és hallani lehetett a kocsirobogást, ha vonatérkezés ideje volt. Itt néhány világi paptanár oktatott minket pszichológiára meg egyébre, és az a néhány apáca, akiket tanárságra képeztettek az iskolánk számára, mintha kiváltságokat, néhány szabad fellélegzést nyert volna itt az új házban. Más volt az arcuk, a járásuk, amikor átjöttek ide, és itt észre lehetett venni néha, hogy csak a ruhájuk egyforma mindnek, egyben-másban mégis különböznek. Ha volt egyéniségük, csak itt nyilvánulhatott, ahol nem figyelték a nyugtalan szemű “öreg”-ek. Mi, leányok pedig itt találkoztunk a bejáró társnőinkkel, akik hírt hoztak a világról. Az egyik közülök színésznő vágyott lenni, és minden új operettet tudott, a másik politikai híreket szállított, szenzációját friss pletykaképp elmondta nekünk. Itt más levegő volt egészen, kivált délelőtt, mikor ide sütött a nap. De így, a homályos téli alkonyatokon, mikor a bejárók csomagoltak, és nekieredtek a vidám, diákos csatangolásoknak, nekünk pedig vissza kellett menni a lomha, nagy, pókhasú házba, olyankor mindig éreztem magam körül és bennem is a tizenharmadik század levegőjét, és rombolni szerettem volna a dühtől, hogy innét nem lehet, nem szabad kimenni.
Annuncia nővérnek az új házban volt egy kicsi zongoraszobája, hogy ne kelljen neki a paptanárok füstös termébe menni, vagy hogy ne szabadjon menni. Vigyáztak rá, mert megbecsülték, a tehetsége sok hasznot hozott a szerzetnek.
Sokszor megfordultam azontúl a kicsi szobában; tudja az ég, mindig volt valami kotta, efféle, amit be kellett vinnem a nővérnek.
A zongoránál ült rendesen.
– Jöjj ide! – mondta.
Az ablakfülkébe álltam, és ő játszott nekem. A halovány, formás állát fölemelte egy kicsit, a szeme alatt átpirosodott az arca, és költészet volt a csuklója tartásában. Aztán őrjöngő, vad futamokba csapott át, és viharképp zúgott el a billentyűk során. Akkor visszanézett rám, mosolygott, a szeme nedves volt.
– Most sem érzed?
– Nem, de látom.
– Mit?
– A lelkével játszott, nővér.
Elgondolkodott, a kezem után nyúlt.
– Fáj még?
– Dehogy.
– Jó kezed van – mondta, és csendesen, zavartan simogatta az ujjaimat. – Kár! Szép kezed van.
Menni akartam. Visszahívott.
– Mondd csak, igaz-e – mondják, hogy te itt szerződést írtál alá. A szerzettel.
– Igen. Ingyen ellátást kapok itt egy évig, és ezért meg a tandíjért, ingyen kell tanítanom a kongregációnak egy másik évét.
– Hm! Új szokás, furcsa szokás. Egyre kevesebben vagyunk apácák, tudod. Veled jól jártak: csak vigyázz! Rá fognak beszélni, hogy belépj.
Zavarba jöttem ennyi bizalmaskodástól, de ő megint a kezemért nyúlt, és maga mellé ültetett a bőrdívánra.
– No mondd, nem mondták még? Gyanakodva néztem rá. Nem ő a megbízott?
– Hiába volna – mondtam becsületesen —, nincs hajlamom ehhez. Az az egy év jó lesz nekem, tanulok még egy kis latint és leérettségizem, aztán egyetemre megyek. Én sokat akarok látni a világból; az élet úgyis rövid.
– Itt, ugye, nem jól érzed magad? Miért jöttél ide?…
– Inkább így, mint rokonoknál, kegyelemből. Rossz, hogy nem mehetek a napra, az utcára, mint tavaly, amíg bejáró voltam, és itt sok minden van, amit nehéz megszokni. De valahogy érzem, hogy itt nem irgalomból vagyok, és meg kell szolgálnom érte. Ez nem rossz érzés.
Nevettem egy kicsit, mert észrevettem, hogy úgy beszélek, mint egy hősnő a Lányok Lapjá-ból. De egészen józan, világos délelőtt volt ez. Csak Annuncia nővér – sajátságos – még egyre simogatta a kezem.
– Mondd – és az ő gyors, kanárimadaras fejmozdulatával újra felnézett rám —, mondd, ugye, te mindent olvastál már?
– Sok mindent.
– Szeretnék – én is.
– Az könnyű. Hozatok a tavalyi bejáró társnőimmel.
– Igen, könyveket, sokat. Te válassz, hogy mit!
Bámultam a fölényemen. Különös ez; hisz vagy tíz esztendővel idősebb lehetett nálam, és tanárom volt.
Nemsokára elmesélte a történetét.
– A nagynéném – tudod – a meghalt fejedelemasszony volt, árva voltam és négyéves, amikor Svájcból idehoztak. Nem is emlékszem másra. Itt mindenki a kedvemben járt, és én nem is tudok egyebet a világról. De a zenében megvan minden, hidd el. Azért ne búsulj! No, aztán szegény néném magához hívatott, amíg beteg volt, és egyre arról beszélt, hogy ne lépjek ki, ha nincs igazi hivatásom. Ő mondta, pedig őt szentnek tisztelik itt, és beszélt