Csendes válságok. Margit Kaffka
torokhangon. A kék szemű professzor bólintott, és siettető mozdulattal nyitott ajtót, a beteg pedig a megriadt állat leírhatatlan pillantásával nézett vissza a másik leányra. Tudta, hogy ma már operálni fogják.
A másik nem látszott többnek húsz esztendősnél: az ablakfához támaszkodva állt, és biztató mosollyal intett vissza. Mikor pedig az ajtó bezárult, csendesen odaszólt az apácának:
– Úgy érzem, hogy nem fogom látni többé!
Egy darabig várt még, aztán gyorsan kiment utánuk a folyosóra. Odakinn már akkor néma volt minden; a léptek elhangzottak, és bezárult a kis műtőterem ajtaja is, a kerek, üvegtetős szobáé, ahol csillogó gyilkos fémszerszámok pihentek kegyetlen némaságban az áttetsző szekrényfalak mögött. A leány az ajtóhoz ment, és gyerekes ösztönnel, odasimulva tapasztotta a kulcslyukra fülét, a szíve pedig bolondosan verni kezdett; nemsokára aztán hallotta a nyújtott, dünnyögő számlálást; tizennyolc… tizenkilenc… húsz…
És akkor egyszerre kinyílt a szőnyegajtó, és a szapora szavú öreg doktor lépett ki lilás árnyékú szemével és furcsa, széles mosolyával. Hirtelen karon fogta a leányt, mintha különös örömmel tenné.
– Hah, nagysádkám! Ezt nem szabad. Így felizgatni magát!… Jöjjön csak… de milyen halavány! Nővér, egy pohár vizet!
– Nem teszem többé – szégyenkezett a leány, mikor már a betegszobában voltak. – Most már szépen itt maradok, amíg vége lesz.
– Nem addig van! Le fog ülni ide a karosszékbe, és meg se mozdul, én pedig őrizni fogom.
– Isten ments! A doktor úrra szükség van odabenn; inkább csukja rám az ajtót.
Engedelmesen leült, a férfi pedig széket hozott, és mosolyogva telepedett melléje.
– Nézze – hogy bevalljam —, nekem éppenséggel semmi dolgom nincs ott, csak láb alatt vagyok. Nem tartozom én a kórházhoz, nem is kuruzsolok már évek óta, de itt megtűrnek, ha bebotlom, mert az enyém a legtöbb részvény… Igaz! Tudja a nevemet?
A leány összekulcsolta a kezét, és különös szuggesztió hatása alatt igyekezett ráfigyelni.
– Nem én.
– Gondoltam; pedig az előbb futtában már bemutatkoztam. Na – de én se néztem meg akkor jól magát. Hát Krammer Dénes a nevem. Dani bácsi. Ezelőtt harminc esztendővel kolerabiztos voltam, és elvetődtem Kaploncára Nesztikéékhez. A néni akkor valami megyebálra készült. Furcsa kis jószág volt, fehér, törékeny, merev liliomszár – mintha Botticelli pingálta volna, azt hiszem, beleszerettem egy kicsit. Hetekig nagyon szívesen láttak ott, és nem engedtek elszámolni – innét az ismeretség. Ő most visszaemlékezett rám, és felkeresett levelével, hogy tanárt meg szanatóriumot ajánljak – és én ma segítettem neki felmászni a boncoló asztalra. Szent Kleofás! Furcsa, ugye?
Gyorsan, látható buzgalommal beszélt, mintha minden igyekezete az volna, hogy elszórakoztassa a leányt, aki sokszor idegesen tekingetett az ajtó felé.
– Rokona maga Ernesztine néninek?
– Egy kicsit. A mostohaapám, aki gyámom is, fivére neki. De a többi rokonomat alig ismerem.
– Nagyon szeretheti a kis öreget, ugye – hogy úgy aggódik érte?
– Idáig nem szerettem túlságosan – mondta a leány, és őszintén felnézett rá. – De ez a dolog igazán rettenetes – ez a kórházi levegő —, és úgy félt szegényke.
Az orvos figyelmesen, csaknem meleg érdeklődéssel nézte a lányt, és közben sokszor kapkodva igazított a szemüvegén.
– Ideges maga?
A leány elmosolyodott, és most már csakugyan egészen nyugodtnak akart látszani. Sikerült is.
– Máskor nem – felelt —, de most éppen az utolsó vizsgámról jöttem ide, fáradt lehettem, és már harmadnapja itt vagyok a nénivel; szegény, azóta egyre hozzám könyörög, hogy ugye, életben marad? Éjjel is, ha felrezzent, ezt kérdezte. Már úgy éreztem, mintha én volnék operáció előtt.
– Beteges áthelyezés.
– Aztán sok minden zavaros ügyem van most magamnak is – nem csoda, ha kijövök a sodromból, pedig máskor nem szoktam affektálni.
Az apáca egy pohár vizet hozott a tálcán, azután kiment.
– Várjon csak – mondta Krammer doktor, és újra a szemüvegéhez kapott. – Most már gondolom, hogy kicsoda maga. Az a tanárkisasszony, ugye? Neszti néni már emlegette.
– Péter Mariskának hívnak.
– Tudom. Maga az, aki állást szeretne kapni, ugye?
– Állást akarok, igen.
– Akar. Szép! A néninek már meg is ígértem, hogy pártfogolni fogom.
– Hogyhogy? – kérdezte gyorsan a leány, és egy kissé elpirult.
– Tudja – kezdte a férfi könnyed bizalmassággal —, az úgy van, hogy én itt az emeletes házaimból élek. Na! A feleségemnek volt egy, amikor elvettem, abból csináltam még kettőt. Nem nehéz – akkoriban éppen nem volt nehéz. – Szóval – városatya vagyok. Azok az állások minálunk meglehetősen úri állapotok, de persze, rengeteg sok a folyamodó.
– Köszönöm a jóindulatát, doktor úr – mondta a leány félig zavartan, mert már szégyenkezve érezte, hogy mostantól szívesebb lesz a furcsa, árnyékos szemű öreg úrhoz.
– Még mindig reszket! – mosolygott, és megérintette a kezét. – Gyerek! Ez a műtét egészen biztosan sikerülni fog; ennek a szőke Góliátnak minden sikerül. Most fél tíz. Tizenegyre készen lesznek. Pár év múlva persze megint kiújul az egész: az már így van, a mai emberek kilencven percentje nem kerüli el az operációt, azért kell igyekezni élni addig, amíg lehet. Igaz, Nesztike mesélte, hogy szeretné magát levinni a pusztájára, úgy végképpen.
– Komoly dolog ez?… Nekem kezdett róla beszélni, de elhallgattattam, hogy majd aztán, ha felgyógyult. Azt mondta, annak rendje szerint örökbe fogad és…
– És ráhagyja vagyonát. Jó része bizony elsiklott már, a gyámapa nem volt szerencsés gazda, de Csenge még mindig szép darab, és úgy mondják, tehermentes. Magának pedig nincs vagyona, úgy tudom.
– Eszembe sem volt, hogy komolyan vegyem ezt az ajánlatot – mondta a leány kicsit hűvösebben. – Nem azért tanultam idáig. Éppen csak jólesett a kis öregtől, hogy vonzódik hozzám, és szívesen látna maga mellett. Nem sokan szerettek idáig, kivált a rokonaim, és Ernesztine tánt igazán olyan szomorúan kedves, gyermekszívű teremtés.
– Aki meg van győződve róla, hogy nagy jót cselekszik magával, holott csak őneki van szüksége egy erőteljes, fiatal életre, hogy közelében tartsa a pusztai magányában. De hát igazán egyedül áll maga, Mariska?
– Távol legyen tőlem holmi hamupipőkés szomorúság! – mondta a leány most már nevetve, hogy elhárítsa a csöppet szentimentális hangot. – A szüleimet nem is ismertem.
– És sohasem volt kolostori iskolában, ugye?
– Csakugyan nem. Világi intézetben neveltek.
– Mindjárt gondoltam. Ott sokat tornászott, és hancúrozott a többiekkel, azért néz most ilyen nyugodt és tiszta szemmel, fiatalos merészséggel a világba. Az apácák neveltjeiben mindig van valami beteges túláradás, vágyódni vágynak, és szenvedés hiányában szenvednek. Keresik a titokzatost, a forró odaadást vagy szenvedélyes feláldozást.
A leány komolyan