Csendes válságok. Margit Kaffka
a tűznél; nem, azt nem szabad észrevenniök! Hogy ő átpirosodik azért, mert gyónni kell, penitenciát tartani a régi bűnökért gondolattal – szóval —, és itt van a régi káplán.
Egy negyedóra múlva hosszú, városias szürke köpenyegben, lenge, fátyolos kicsi kalappal állt az ajtóban, és sietve, hogy többet ne is kérdezhessen, úgy szólt vissza az öregasszonynak: – Templomba megyek, nennő!
A nagyhét egyházi színeiben, csipkés karingben, selymes, ezüstpikkelyes palástban jött ki a sekrestyéből, és a két ministráns gyerek esengetve lépdelt utána a füstölő urnával meg a könyvvel. Mikor a templomhajón keresztülment, akkor látta meg a leányt, aki merészen, de azért nagyon komolyan állt egy oszlophoz dőlve; karcsú formái elvesztek a templom derengő félvilágosságában, a bő felsőruha redőiben, de amikor elment mellette, kérdőn emelte fel hozzá szép szőke fejét. Úgy illett hozzá ez a kicsit szomorú, gyöngéd alázat – olyan édesen törékenynek, olyan liliomosan tisztának látszott ebben a percben; – a férfi megállt egy pillanat feléig, rákapcsolta a tekintetét, a homloka hirtelen lángba borult, és észrevétlenül, belülről összeszorította az erős, piros száját.
Mikor elmondta a létáriát, és visszajött az oltártól – újra elment mellette, és akkor halkan, fojtottan, ahogy régen szokott —, odasúgta azt a régi, hóbortos, hazug és kipróbált szavát a szerelemnek: “Mindig a régi!” – És a leány lehajtotta a fejét, komoly, malasztos elmélyedéssel, mintha az ég üzenetét vette volna – mint a legendák szüze, amikor szólt: – “Legyen nekem a te igéd szerint!” – csendesen elhagyta a helyét, és beült egy padba. – Most egyszerre eltűnt az életéből megint minden köznapiság, minden unalom – a beszédrészek, a kenyérgondok, a gyerekek, a parasztok —, az álmodó fiatal szűz volt megint, a kolostor növendéke, a templom leánya – és az ő régi, templomos titokzatosságában rezgett át a lelkén megint a tavalyi szerelem.
A gyónó öregasszonyok sorjában járultak a rácsos székhez, és szorosan odanyomták nagykendős fejüket a térdeplő párkányához.
A pap gépiesen mormogta a dorgálás, a vigasztalás sztereotip szavait, és szórta az égi bocsánat jelét az együgyű és alázatos főkre. Még egyszer halkan közeledett – ijedve megállt egy percre, aztán leomlott mellé a leány. Kicsit reszketett a hangja.
– Vétkeztem gondolattal és szóval…
A pap nem volt cinikus. Fiatal, makacs lélek volt, akit a szemináriumában ráneveltek a hivatására, és mert benne volt – becsületes, igaz, kemény akarással komolyan is vette az egészet. De azért nem érezte, hogy profán vagy szentségtörő dolgot követne el ebben a percben. Első, komoly férfiszerelme volt ez a leány – ma is úgy érezte még —, és az ilyesmi igaz mindaddig, amíg úgy érezzük. És olyan szép volt – remegő szájával, megcsillanó aranyos hajával – mint tavaly – csak halványabb talán —, és olyan édesen, üdén suttogott az imádságos hangja. – Ejh – fölérik-e az ő édes szentjét mind a város összes kacagós asszonyai, a csinos papocskáért rajongók, a nyersek, a hangos szavúak, akiknek játékaiban feledést keresett azóta?
– Miben vétkezett legkivált?
– Halált kívántam – suttogott a leány, és olyan jólesett egészen hinni azt, ami csak félig volt igaz.
– Miért?
– Mert azt hittem, hogy meg vagyok csalva!
– Imádkozzék! Az Úr meg fogja világosítni az elméjét, hogy ne legyen elhamarkodó az ítéleteiben, hanem igazságos és bizodalmas. – Még mi a vétke?
– Nem az Istent szerettem mindenekfelett – ahogy az evangélium parancsolja.
– Az Isten végtelenül irgalmas, és megbocsátja az érzések gyarlóságát. Amíg a föld terményeivel élünk, nem vagyunk mentesek a föld gyarlóságaitól.
– Vétkeztem hiúsággal. És a szemem vétkezett, mert gondolatban százszor is láttam azt, akit sohasem kellene nekem látni.
– Bízzék! Az érzékeink gyarlók, és a gondolatok sokszor zabolátlanok. Az Isten megbocsátja a bűnét – hisz erősek, hivatottak, Isten szolgálatára rendelt emberek is vétkeznek ebben.
És így tovább: nem volt bűn, amit műveltek, mert nem érezték annak. – Mikor a leány elvégezte, keresztet vetett, és remegve hajolt meg, hogy az ajkával érintse a lelógó egyházi ruha hímzett keresztjét, ahogy szokás. De a pap gyorsabb volt, megfogta a korlátba fogódzó karcsú leánykezet, és ő csókolta meg az ujja hegyét. Abban a percben valami csodálatos, színes mámor szállongta körül a falusi templom e zugát – zsolozsmás, tömjénfüstös mámor, de azért benne lüktetett, kattogott a fiatal vér szent nyugtalansága, a földi üdvezülés megriadt, édes sejtése.
Még nem volt egészen sötét, mikor a leány kilépett a templomból. Ott benn tovább folyt a gyónás, ő pedig kiegyenesedve, gyors lélegzettel futott végig a rövid úton. Mintha csakugyan nehéz bűntől szabadult volna, mintha csakugyan megbékült volna az Istennel, és azonképpen ő is megbocsátana az ellene vétőknek – valami fölengedt a lelkében – fiatalság, szerelem —, mint a patak jege.
A patakban már valóban ott lubickolt, paskolt a gyereknép, térdig felgyürkőzve, szaporán emelgették a hidegtől kék lábacskájukat és visítoztak.
– A mienk kisasszonyunk mégis különb, mint a tik kántortok! – Üvöltötte felháborodva egy hatesztendős, izmos kis góliát, és derékban kapva, egyszeribe belelódított a vízbe egy hosszúra nőtt, vézna, ingerkedő legénykét, aki már a nagyosztályba járt. A kölyök térdig sáros lett, s bőgve emlegette a másiknak az anyja istenit. – A leány mosolygott – mindenen mosolygott, olyan kedves volt az egész világ —, szeretett volna leülni a földre a síró kis kamaszhoz és csókolni, vigasztalni.
Már a falu utcáján volt, a keskeny, kopogós fapallón, amikor hirtelen meg kellett állnia. A kocsma előtt egy csapat berúgott férfi, a híres legények csapatja bomlott virágvasárnap vigíliáján – elállták az utat, és otromba szókkal ugratták, ingerelték egymást. A leány kerülni akart.
– Félre az útból, te – nincs szemed? Megtanítlak! – Tessék csak menni, kisasszony!
Elhallgattak – inkább a meglepetéstől tán —, és a leány átsietett a kettévált soron.
Antal János volt – a szomszédja. Szélről állt, kezében kalap – és csendesen, komolyan köszöntötte.
És együtt ültek a függönyös, kézimunkás kicsi szobában – akár tavaly. Megfészkelődtek a régi, öreg díványon, ami még a leány elholt szüleitől maradt, és egy régi vizitszobában kényeskedett a hajdani jómód idején. A pap elrejtette az arcát a leány blúzának a puha, ingerlően repdeső csipkéibe, és beszélt – akárcsak most egy éve – lángról, szenvedésről, tilalomról, életről, halálról – mindenről, ami lehetetlen és mindenről, aminek meg kell lennie. A leány hátradőlt most is a kopott plüss párnára, és amíg felfogni igyekezett a zümmögő, megvesztegető beszédmuzsikát, lehunyt szeme, megrezzenő szája, hamvas, tömött selyemhaja úgy várt, mint tavaly – a sok magyarázatlan, igazolatlan, önfeledt fiatal csókra. Ebben a percben egészen férfi volt az egyik – és egészen leány a másik. És hullott a sok csók – a homlokára, a szemére, a haja közé.
– Mit tegyek? – Hisz tudod – nincs vagyonom, és csak erre neveltek. Mit kezdjek?
– Talán nem is volna áldás azon – segített neki sejtő asszonyi érzéssel a leány. – Ne gondoljunk rá.
– De, gondoljunk. Nagyon szeretlek. A tanári diplomát – igen – megpróbálom —, már kezdtem is. De neked biztatnod kell mindig, végig