Csendes válságok. Margit Kaffka
lélegzett, és a régi gyönge szorítást érezte a szíve körül. Egy pillanatra szinte fölismerte az érzést. Most következni fog valami, valami történés jön újra feléje az eseménytelen, buta évek után. “Hol is hagytuk el” – küszködött agya zavartan, és csodálatosan idegen, hűvös kézszorítással köszöntötte a férfit, aki éppen melléje érkezett.
– Jó estét!
Furcsa ez. “Jó estét” – mondta nyugodtan és a csalódástól lehangoltan. Ó, valahogy egészen másképpen gondolta ő ezt. Évekig számított rá, a találkozásra, egy gyönyörű, színpadi véletlenre, amely valami kiválóan alkalmas időben és helyen bogozza össze a céltalan jövésmenésüket. Első időben lázas haraggal gondolt rá, és ágya szélén ülve a gerendás falusi szobában, sokszor hangosan sziszegte bele a gyertyalángba a vádoló, fullánkos szavakat, amiknek hallatára el kell sápadnia, és bíborszínbe fog borulni a homloka. Majd úgy gondolta, nyugodt és barátságos lesz, mint a szerelem előtti időben, majd megvető közönyt próbált megtanulni előre. És újra, máskor, szelíd és bánatos akart lenni, mint a föláldozott élet, de legtöbbször úgy képzelte, hogy nagy sereg ember közt fognak találkozni, és ő kacérkodni fog másokkal, mindenkivel, őrülten, keserűen – hadd lássa. Később elfakultak e gerinctelen, kusza álmok, és olyan régen nem is gondolt már vele, úgy megszokta az életét, amit élnie kellett, most pedig itt van mellette az illatos, lázas estében, és ő fanyarul, tűnődve köszönti: “Jó estét!” Aztán mind a ketten ostoba közhelyeken törték a fejüket.
– Régen láttam – mondta a férfi. – Hallottam, hogy férjhez ment, ugye, már három éve?
– Igen! És maga házas, tudom.
– Négy éve – mondta a férfi, és hirtelen megbánta az ügyetlenségét.
– Hol is laknak?
– Most csak itt, Promontoron. Itt patikát vett az uram. Sokszor járok be ide.
Ezt a kijelentést az asszony bánta meg. Még egypár ügyetlenséget mondtak egymásnak, aztán elhallgattak mind a ketten.
A lépéseik csodálatosan egyforma hosszúak voltak most is, mint régen.
Valami szögleten újra befordultak, és a férfi hirtelen feléje fordult. A hangja közömbösen udvarias akart lenni.
– Most meséljen az uráról, Viktorin.
– Nagyon jó ember! – felelt az asszony nyugtalanul. – Van egy fiam is.
– Nekem, a feleségemnek nincs. Semmi sincs.
– Még mindig betegeskedik a felesége?
– Mindig, szegényke! – és néma kedvetlenséggel szegte le a fejét. Újra hallgattak.
– Viktorin! – kezdte megint a férfi – ugye, annak már hét esztendeje…
– Nyolc.
– Istenem! Akkor futkostam állás után, emlékszik? Nagyon kellett a kenyér, Viktorin.
Az asszony megértette ebben a könyörgő mentegetést, gyöngén mosolygott.
– Így van az jól.
A férfi nem felelt. Hallgatva mentek újra, de most már lüktetett, lappangott valami a hallgatásban.
– Hol járt azóta? – erőlködött a férfi. – Hova ment akkor, mindjárt?
– A plébános bátyámhoz, falura. Ez a pesti nagynéném is elment nyaralni valahova, nekem is mennem kellett.
– Én nagyon beteg voltam akkor.
– Tudom.
– Aztán feljött ápolni az asszonynővérem, és sok józan bölcsességet prédikált nekem. Még lázas voltam, úgy emlékszem. Azért nem hittem, amiket magáról meséltek, Viktorin, azután se hittem. De hát olyan nagyon kellett akkor a kenyér.
– Tudom – mondta sietve az asszony, és még a lépteit is meggyorsította önkéntelen, hogy többet ne halljon. Hisz mindent tudott. Ismerte az államtitkár sovány, szőke leányát, aki, úgy mondják, egyszerűen megkérte magának ezt az embert. Mindenki tudta, hogy hivatal jár a leánnyal, sőt pénzről is meséltek. Hogy gyűlölte ő akkor ezt a világos szemű, szívós akaratú teremtést, akinek a szerelme egy hüllő türelmével viselte el a megaláztatásokat, míg ő itt volt, a szép, a diadalmas vetélytárs; és lám, amit akart, mégis kiböjtölte magának. Csodálatos, hogy most valami testvéri részvétet érzett iránta. Most beteg és boldogtalan.
– Most itthon van a felesége?
– Délre kellett mennie.
– Miért nincs vele?
– Hisz dolgom van.
– Úgy?
Valami csodálatos bágyadt elégedetlenség fogta el az asszonyt. Isten tudja! Ha tegnap valaki bejelenti neki ezt a találkozást, még szívdobogva készült volna rá, mint a nagy eseményekre szokás. Hisz olyan üres, nyugodalmas volt az élete máskülönben. De okvetlen készülnie kellett volna rá. Összeszedni a hangulatait, mint más a toilette-jét, átvirrasztani egy éjszakát legalábbis, előszedni néhány elrejtett, fakó írást, száraz virágot, arcképet, ha ugyan megvan még… De most úgy érezte magát, mint egy rossz dráma szereplői az első felvonás után. Már tisztában volt, hogy el fog romolni ez az este, kelletlenül és szomorúan fog elmúlni, és ezután már igazán nem fog maradni semmi.
Ismét a férfi szálalt meg. Komoly volt, az arcán a jóságnak azzal a régi megejtő vonásával, ami olyan hatásosan elkülönbözött a rendes, gúnyos modorától.
– Viksi, egy dolgot akarok még kérdezni, ezzel tartozik nekem. Nagyon kérem, könyörgöm, mondja meg, mit gondolt felőlem, amikor a házasságom hírét vette? De nem szépítve, szó szerint mondja el.
Az asszony megérezte, hogy neki most éppen ilyesvalami kellett. Egy percre fölvillant a szürke, mélységes szeme, és a porcelánosan fehér madonnaarca most szinte gonosz kifejezésű volt.
– Sok mindent gondoltam – mondta őszinte pillantással. – Igazában nem is vártam egyebet. Maga volt a büszke szegénység arisztokratája, a dacos rajongó és vad impresszionista, az örök viaskodó volt, az igazság kóbor lovagja…
– Úgy, úgy! Aki a napnál ebédelt.
– Ennek így kellett történnie, egy csöppet sem lepett meg. A nővére azonban udvariasabb lehetett volna, miért rágalmazott engem azután is.
– Viktorin! Esküszöm, hogy semmit sem tudtam róla akkor. Mikor a bátyád figyelmeztetett, kész voltam nekimenni a világnak. De hát én is nyomorult helyzetben voltam akkor.
– Nem szabad, hogy így beszéljen! – mondta az asszony, és keményen hangsúlyozta az udvarias megszólítást.
– Igaza van. Bocsásson meg.
– A sorsunkat nem szabad bántani. Nekem meg nem ártott a szóbeszéd, hisz látja, férjhez mentem.
– Igen, hát az hogy történt, Viksi? Sohase hittem…
– Egész egyszerűen. Akkor nyáron is a pap bácsinál voltam, és a segédjegyző, az ispán meg a patikus volt körültem. De nemcsak emiatt mentem a patikushoz. Nemcsak a másik kettő miatt, sok más embernél is különbnek láttam.
– Itt Pesten is sokan udvaroltak magának a néni zsúrjain.
– Azok közül egy sem kért meg. Nagyon hóbortosan viselkedtem akkor. De falun megint rendes lány lettem, és az uram nem is járt velem nagyon rosszul. Nagyon szép a kisfiam, már két esztendős, most a legkedvesebb.
Valami furcsa, ideges erőlködéssel emlegette újra meg újra